Felépítés I.
Bevezetés
Egy éve még komoly összegben le mertem volna fogadni, hogy ez a fényképezőgép soha nem jelenik meg. A 2006-os Photokinán terítette ki a DP1 lapjait először a Sigma, bár akkor még csak azt tudtuk meg róla, hogy egy APS-C méretközeli 14 megapixeles Foveon érzékelőt várhatunk egy kis, kompakt vázban, fix 28 mm-es objektívvel nyakon öntve. A nagyvilág figyelméhez ez is épp elég volt, hiszen a gép a maga nemében páratlan képességekkel rendelkezett. Az érdeklődés később sem lanyhult. Imitt-amott felbukkantak kósza találgatások a DP1-ről, melyek sajnos a gyártó részéről nem lettek megerősítve. A Sigmától főként csak a hivatalos bejelentés halasztásáról érkeztek hírek, így joggal érlelődhetett bennem a gyanú, hogy a nagyobb fotós szakkiállítások vitrinjeibe készült tanulmánymodellről van csupán szó. Aztán a hosszas halogatás után végre megtört a jég és a DP1 – alig észrevehető fazonigazítás után – boltokba került.
Ami a közel két évvel ezelőtti első bejelentéskor igazán figyelemfelkeltő volt a gépben, mára sem veszítette el érdekességét. A Sigma DP1, átlagos kompakt méretű vázába a mai belépő és középkategóriás DSLR-ekhez hasonló méretű szenzor került. Köztudomású, hogy a digitális tükörreflexes fényképezőgépek „legendás” képminőségüket a kompaktokénál jóval nagyobb érzékelőjüknek köszönhetik. A nem ritkán 10x akkora felületű DSLR érzékelőkön ugyanúgy 10-12 millió érzékelőhelyet találunk, mint napjaink legnagyobb felbontású kompaktjain, ami jelentős méretnövekedést jelent egy szenzorhely vonatkozásában. A nagyobb érzékelőhely jobb fénygyűjtő képességet, ami pedig sokkal jobb képminőséget jelent. A DP1 ráadásul a Foveon cég X3-technológiájú szenzorát használja, éppen olyat, mind DSLR testvére a Sigma SD14. A valóban forradalmi, de alig elterjedt technológiáról már többször írtunk. A lényege, hogy a hagyományos (ún. Bayer-szűrős) szenzorokban, egy rétegben, egymás mellett találjuk a három fő színkomponens, a zöld, piros és kék érzékelőit, így minden érzékelőhely csak egy szín információt rögzít a Bayer-minta (G-R-G-B) szerint, és a végső kép ezek átlagolásával készül el. Ezzel szemben a Foveon érzékelőiben egymás alatt helyezkedik el a három réteg, vagyis minden pixelen valós színadat rögzíthető.
A Foveonok technológiai fölénye sajnos vajmi kevésnek bizonyult a bejelentés óta eltelt 5-6 évben. A nagy szenzorgyártók nem karolták fel az ötletet és a fényképezőképek 99%-ában jelenleg is a több évtizedes múlttal rendelkező Bayer-mozaik érzékelőket találjuk. A Foveon túl kis hal ahhoz, hogy hatalmas összegeket pakoljon a fejlesztésbe, így igazán nagy támogatók híján a szenzor a mai napig sem nevezhető kiforrottnak. Egy kósza Polaroid próbálkozást leszámítva (X530) csak a Sigma áll mellettük rendíthetetlenül. Három eddigi DSLR fényképezőgépüket mind az X3 technológiás CMOS szenzorral látták el és a hasonló érzékelős kompakt víziójuk és megvalósult végre. Itt tartom a kezemben.
A Sigma DP1 összes képességét az említett szenzornak vetették alá, sarkosan fogalmazva „eköré épült” a készülék. Mintha egy technikai demója lenne az utolsó szériás Foveonnak, valamint annak a ténynek, hogy lám mégis létezhet DSLR szenzoros kiskompakt. A gép tulajdonságai közül kiemelhetjük még a fix gyújtótávolságú objektívet, amely kisfilmes értéken kb. 28 mm-nek megfelelő látószöget ad, a RAW formátum támogatását, a külső vakucsatlakozás lehetőségét és az igényesen kidolgozott fémvázat.
Képérzékelő
A bevezetőben már átfutottunk a DP1 érzékelőjének alap koncepcióján, most nézzük a puszta tényeket! Ahogy említettem a szenzor egy Foveon X3 Direct Image CMOS, összesen 14,06 millió pixellel. Ezek három rétegű elrendezése, 3 x 2652 x 1768 érzékelőhelyet jelent. A szenzor mérete 20,7 x 13,8 mm, ami néhány milliméterrel kisebb, mint a Canon, Nikon, Pentax vagy Sony tükörreflexes vázakban használt, némileg viszont nagyobb, mint a FourThirds (Olympus, Panasonic, Leica) vázakban használt érzékelők. A méretkülönbségek ellenére a Sigma DP1 egy érzékelőhelye kb. 1,5x akkora felületű, mint a szintén 14 megapixel körüli, nagyobb érzékelőt használó Pentax K20D-ben használt.
A készülék valódi felbontása 2640 x 1760 pixel, ami 4,65 megapixelt jelent, hiszen ahogy említettem a 14 millió pixel három rétegben helyezkedik el, egymás alatt. Ez a mai 10-12 „megás” kompaktokhoz képest talán kevésnek tűnhet, de a kétkedőket biztosíthatom, hogy részletesség terén nem sok szégyenkeznivalója van a gépnek. Ezt később talán be is bizonyíthatjuk.
Ahogy a képpontok számából látszik a képek oldalaránya 3:2, mind a tükörreflexes érzékelőknél, illetve a kisfilmes gépeknél. Ezzel az oldalaránnyal még kétféle méret választható, a közepes 1872 x 1248 és a kicsi 1312 x 880 pixeles. A HDTV-k korában persze a 16:9 oldalaránynak is helyet kellett adni, amit a 2640 x 1485 pixeles felbontás képvisel.
A beállítható érzékenység tartomány némileg elmarad még a kompaktoknál megszokottól is. Jelenleg nem ritka az ISO3200, vagy akár 6400 értékkel megáldott (vagy „megvert”) kompakt sem, bár ezek a számokat sokkal inkább a marketing, mint a racionalitás vezérli. A Sigma DP1 automata beállításban ISO100-200 között, vakuval pedig ISO100-400 között állítja az érzékenységet. Manuálisan ISO100-800 értékeket használhatunk, ami visszafogottnak tűnik, de szívfájdalom nélkül kapcsolhatunk akár a legmagasabb beállításba is, így inkább ésszerűnek nevezném.
Optika
A zoom fanatikusok felszisszennek és fejcsóválva futják át tizedszer is az adatlapot, pedig a hiba nem bennük van. Na persze nem is ebben a készülékben. Ebben egy 16,6 mm-es fix optika van, melyet a nem kis múlttal rendelkező Sigma faragott a DP1 szenzorának ízléséhez. Azon hosszasan vitatkozhatnánk, hogy optikai zoom híján ez a gép milyen vásárlórétegnek szól és kit képes megnyerni magának, de abban biztos vagyok, hogy a minőség és méret szempontjából ez volt a lehető legjobb megoldás. Az az eddigiekből is kiderült, hogy ezt a fényképezőgépet nem a nagyközönségnek szánta a gyártója, a fix objektív pedig komolyan ráerősít erre a tényre.
Az érzékelő méreteit is figyelembe véve a 16,6 mm-es gyújtótávolság 28 mm-es kisfilmes értéknek felel majd meg, ami kényelmes, sok mindenre használható nagylátószöget ad. Az 5 csoportba rendezett 6 lencseatag az átlagnál kevesebb, de optikailag is kevesebb kompromisszummal jár és jobban „idomítható” az érzékelő igényihez. Sajnos a fix nagylátószögnek több hátránya is akad, az egyik a kompaktokhoz képest kimondottan gyenge közelfényképezési képesség. Makró képességnek túlzás lenne nevezni, mivel a legfeljebb 30 cm-es közelpont nem tesz lehetővé valódi makronagyítást. A másik a mélységélesség kérdése. A kis gyújtótávolság, a relatíve gyenge fényerő (F4,0), és a viszonylag nagy tárgytávolság, még az APS-C méretű szenzorral karöltve sem ad sok variációs lehetőséget. Közeli képeknél legfeljebb 5-10 cm-es tartomány érhető el, egy normál nagylátószögű felvételnél, például egy szobor vagy portré esetén, elég nehéz lesz mosnunk a hátteret. A rekeszérték szintén korlátozott, F4,0-F11 között, 1/3 lépésközökkel állíthatjuk. Optikai zoom helyett digitális képnagyítás választható, legfeljebb 3x nagyításig.
Az objektív az átlag kompaktokhoz hasonlóan a bekapcsolás után teleszkóposan, kb 2,5 cm-re nyúlik ki a vázból. Kiváló építési minőségének hála, a tubusok nem kotyognak, bár szűrőt sem csavarhatunk rájuk közvetlenül. Az objektív foglalat külső peremén egy bajonett található, amire külön megvásárolható napellenző illeszthető (HA-11), amellyel 46 mm-es szűrőket használhatunk. Amellett persze nem mehetek el szótlanul, hogy egy ilyen drága készülék árába miért nem fért bele ez a kiegészítő? Egyszerű, rápattintható lencsevédőkupak jár az objektívhez, ami szerencsére nem az a lejárós fajta, ezért ha elfelejtjük levenni bekapcsolás előtt a gép diszkréten figyelmeztet rá.
Sorozat fényképezés
A gyári adatlap, mind a neten, mind a gép mellé adott használati utasítás végén elég szűkszavú a sorozatfényképezést illetően. Ez egyrészt érthető, mert amit közöl azzal nem sok dicsekednivalója akad. Legfeljebb 3 kép erejéig készíthetünk sorozatot. Ez bizony elég kevés. A sebességről szemérmesen hallgatnak a hivatalos források, mások szerint viszont 3 képkocka/mp.
Méréseink kicsit szebb képet adtak a sorozatképességről, legalábbis a sebesség terén. A készíthető képek száma stimmel. Bármely felbontást és tömörítési fokot is választjuk, legfeljebb 3 képet készíthetünk egyhuzamban. A sebességet maximális felbontású RAW képeknél mértük először, ahol három próbálkozás átlagából 3,7 képkocka/mp-es sebesség jött ki. Ezután következett a Fine tömörítési, és szintén max. felbontású JPG, ahol 4 képkocka/mp lett az eredmény. A rövid sorozat így kb. 0,7-0,8 mp alatt lefut. Beállításához a menübe kell ellátogatnunk, ahol a Drive Mode alatt vehetjük igénybe a szolgáltatást, az egyképes és a 2, valamint 10 mp-es önkioldóval együtt.
Megemlíthető még az automata expozíció sorozat (Auto Bracket), amit a hasonló nevű menüpont alól aktiválhatunk és szintén 3 képet készít. Előnye az átlag kompaktokhoz képest, hogy 1-1 fényértékkel tágabb határok között állítható, vagyis +/-3 Fé lehet a képek maximális különbsége. A legkisebb lépésköz 1/3 fényérték.
Videó, mozgóképrögzítés
320×212 pixel 30 fps; 0:18 mp; 8 MByte
Kattintson a képre a lejátszáshoz!
A mozgókép felvétel terén nem üti meg a gép az elvárható színvonalat. Úgy érzem csak azért került bele, mert egy kompaktnál ez mégis alap. Nyugodtan kihagyhatták volna. A QVGA (320 x 240 pixeles) felbontás manapság már nagyon kevés, főleg ha a 3:2 oldalarány miatt még kisebb területre, csak 320 x 212 pixelre számíthatunk. A felvétel sebessége ugyan 30 kocka/mp és hangot is rögzít a készülék, napjainkra ezek is legfeljebb csak átlagosnak mondható képességek.
A fájlok AVI formátumban tárolódnak a memóriában, méretük pedig a memóriakártya kapacitásától függ, de legfeljebb, egyenként 2 GB lehet. A képminőség megfelelő és a mono hanggal sem voltak gondjaink. A hang 384 kbps-os és 8 bites, a videó kb. 420 kbps-os, azaz kb. 35-40 perc fér egy 1 GB-os kártyára.
Felvétel közben, ha lassan is, de működik a fénymérés, az automata élességállítás viszont nem. Ezt előtte kell beállítanunk normál, vagy makró módra. Utóbbi 30-50 cm közötti tartományt jelent. Kézi élességállításunk természetesen nincs, de a digitális zoomot használhatjuk. Ennek csak az a hátulütője, hogy darabos, tehát nagyítási fokozatonként ugrik a kép, és a gombnyomások hangja apró kattanásokként belehallatszik a felvételbe. A menüben persze letiltható a digitális zoom. Ezen kívül csak egy menüpontot kapunk, a fehéregyensúly beállítását, amelynél bármely lehetőség választható, de kézi szabályozásra nincs mód, csak a korábban manuálisan beállított állás betöltésére.
A videóval kombinált hangfelvétel mellett külön is rögzíthetünk hangot, amit WAV formátumban tárol a gép és hosszúságának csak a memóriakártya kapacitása szabhat gátat. 1 GB-os kártyával közel 6 óra hangfelvétel készíthető. A hátralévő időt itt is, mint a videofelvételnél, kijelzi a gép.
A Sigma DP1-gyel készült állóképek mellé legfeljebb 10 mp-es hangjegyzet is készíthető, amit szintén WAV formátumban tárol a készülék a kép sorszámával megegyező néven.
