Történelem: Leica

0
446

A korai évek

A ma Leica néven ismert céget távcsövek gyártására Ernst Leitz hozta létre 1907-ben, de az E. Leitz Optische Werke első fényképezőgépének megjelenésére 1913-ig kellett várni. A gépet Oscar Barnack tervezte, és ez volt az első használható 35mm-es gép. A cég tájfotózásra, különösen hegyi túrák megörökítésére szánta. A Leica (vagyis a Leitz Camera) ezután több változtatáson is keresztülment, majd 1923-ban Barnack meggyőzte főnökét, hogy gyártsanak egy 31 darabos szériát, amelyet bemutathatnak az 1925-ös Tavaszi Vásáron, Lipcsében. A fényképezőgép a Leica I nevet kapta, és azonnali siker lett. Optikáját, az Elmar 50 mm f/3.5 objektívet a cégnél dolgozó német finomműszerész, Max Berek tervezte Elmax (Ernst Leitz Max Berek) objektívje továbbfejlesztéseként. A Leica I-en a záridő 1/20 és 1/500-ad másodperc között volt beállítható.

Leica I (Forrás: Wikipedia)

A gép legnagyobb újdonsága, a 35mm-es kisfilm, amit azonban nem Leitz, hanem Edison kezdett el használni a kinetográf (egyfajta ős-vetítőgép) meghatározó elemeként. A korai tekercsek sajnos még nem voltak elég jó minőségűek ahhoz, hogy fényképezéshez is lehessen használni őket. A filmkészítésben ugyanakkor már eleinte is mérföldkő volt: az addigi rendszerek 13 és 75 mm között rengeteg filmszélességet használtak, a kisfilm 1909-es sztenderdizálásával viszont olyan formátum született, amely szabványossá tette a film alapjait. Ez lehetővé tette, hogy egy elkészült művet bárhol a világon bemutathassanak, valamint épp megfelelő volt az arány a film előállítási költsége és a felvett anyag minősége tekintetében.

Bár a 35mm-es filmet már 1913-ban használták fényképezőgépben, mégis a Leica fényképezőgépe volt az, amelyik eredményes kihívója lett a nagyobb filmformátumú vetélytársaknak. A felhasználók részéről kedvező volt a fogadtatás: a Leica volt az első gép, amely könnyen hordozható volt, mégis jó minőségű képeket lehetett vele készíteni.

Érdekesség: Edison szerette volna teljesen levédetni a 35mm-es film dizájnját, vagyis a két oldalas perforált kinézetet, de egy 1902-es bírósági döntés ellene ítélt, és attól a ponttól kezdve megnyílt az út a gyártók előtt.

Leica III (Forrás: Wikipedia)

1930-ban a Leica I Schraubgewinde már többféle objektívvel is kapható volt, így az 50 mm-es normál objektív mellé beszerezhetővé vált a 35 mm-es széles látószögű, valamint a 135 mm-es teleobjektív is. A nagysikerű egyes modellt 1932-ben követte a Leica II, amelyben a fókuszrendszert egy beépített optikai távmérő segítette. Szintén 1932-ben készült el a cég 100 000. legyártott fényképezőgépe. A következő verzió, a Leica III már 1 másodpercig vitte fel a záridőt, a IIIa modell pedig már 1/1000-ed másodpercet is tudott. A IIIa volt az utolsó modell, amelyet teljes egészében Barnack alkotott, halála után azonban a Leitz egészen 1957-ig az ő dizájnját vitte tovább. A III-as modell végső verziója, a IIIg már segédvonalakkal ellátott keresőt is tartalmazott. A Leica III újdonságai közé tartozott ezenkívül a bajonettes objektív-csatlakozás, 0,91-szeres nagyítású optikai kereső, integrált távmérő, parallaxis kiegyenlítés az 50, 90, 135 mm-es objektívekhez, gyorsfelhúzó kar, gumírozott vászon redő, levehető elő- és hátlap.

A világháború és ami utána jön

A második világháborúban a Luftwaffe is Leica IIIc fényképezőgépeket használt, így ezek iránt a gyűjtők részéről ma hatalmas a kereslet: a párezer eredetihez képest mintegy 10 ezer Luftwaffe-Leica eladó, főként orosz hamisítók jóvoltából. A háború után a német jóvátétel keretében a szovjetekhez kerültek a Leica gyártási leírásai, a Szovjetunióban ezekre a leírásokra alapozták a Kiev, Zorkij és Fed nevű fényképezőgépeket.

Érdekesség: A Leica cég a fényképezőgépeit a gyártás megkezdése óta folyamatos sorszámmal látja el. Néhány kerek számot ismert személyeknek ajánlottak fel, így például 1956-ban Konrad Adenauer kancellár kapta a nyolcszázezredik Leicát, 2000-ben a 2,5 milliomodik pedig Václav Havel akkori cseh elnök birtokába került. A mai napig alig több mint 3 000 000 fényképezőgépet gyártottak.

1954-ben Leitz bemutatta a Leica M3-at, amiben a bajonettoptikás megoldást már kombinálták a távmérővel és az optikai keresővel. Ebben a modellben mutatkozott be a parallaxis-kompenzációs rendszer is. Az elkövetkezendő években ezt a modellt tökéletesítették, egészen az M8-as és MP modellekig. Az M3-ban lényegesen leegyszerűsödött a film továbbításának módja is, még ideálisabbá téve a gépet a gyors, minőségi munkára.

Szélesedik a paletta

Leica IIIf Visoflex II-vel (Forrás: Wikipedia)

A Leica, látva a Nikon F sikerét, fejlesztéseket indított, hogy bejusson a tükörreflexes gépek piacára is. 1964-ben a cég bemutatta első egyfényaknás, tükörreflexes fényképezőgépét, a Leicaflexet, amelyet aztán az SL2, majd az R-modellek követtek – a Leica ekkor még nem fejlesztett ki autoexpozíciós modellt, és sohasem készült olyan fényképezőgép az R-sorozatban, amelyik rendelkezne autofókusz funkcióval.

A Rangefinder optikai keresős és SLR gépek közötti űrt áthidalandó a cég kijött a Visioflex rendszerrel, amelynek segítségével tükörreflexessé lehetett átalakítani az egyébként nem tükrös fényképezőgépeket.

Érdekesség: Che Guevara híres portréjá, amit manapság pólókra divat nyomni, Alberto Diaz Gutierrez 1960. március 6-án egy Leica M2-es fényképezőgéppel készítette. Szintén Leicával készült Jim Marshall képsorozata az utolsó Beatles-koncertről, és ilyen géppel fényképezte Mario de Biasi az Apollo 11 fellövését is.

Leica Visoflex II (Forrás: Wikipedia)

A Leitz folyamatosan ügyelt arra, hogy a különböző kiegészítők minél szélesebb körben használhatók legyenek: az LTM (csavaros) objektíveket az M-szériára adapterrel lehetett felszerelni, a Visioflex-objektívek pedig az R-széria gépeire fértek rá adapter segítségével. A cég történetében a következő mérföldkő az 1971-es Leica M5 megjelenése, amely a világ első olyan optikai keresős fényképezőgépe volt, szelektív TTL-fényméréssel is tudott dolgozni.

1984 az év, amikoris megjelenik a Leica-hívők által egyik legszebbnek kikiáltott modell, az M6, amiben a szelektív fénymérés, a mikroprocesszor és az optikai kereső LED-jei jelentik a legnagyobb újdonságot. A cég 1986-ban elhagyta az alapító Leitz nevét, és felvette a Leica márkanevet, ezzel erősítve a már befutott brandet, majd három évvel később mutatja be első kompakt fényképezőgépét, a Leica AF-C1-et. 1994-ben megérkezik az első digitálisan kezelhető modell, az R7.

Egy darabka történelem

A kilencvenes években több cég is együttműködést indított a Leicával, ezek eredménye többek között a Digilux, V-lux modellek és kompaktok. Sikeresek a Leica imázsra épített együttműködések is, ilyen például a Panasonic LUMIX sorozata, amely gépek egy részét Leica-objektívekkel szerelik. A Leica ugyanis nem csak a fényképezőgépeinek köszönheti sikereit: az Elmar, Elmarit, Summicron, Summilux, Vario-Elmar, Noctilux objektívek precíz képminőségükről híresek.

Leica R9 (Forrás: Wikipedia)

A Leica tehát a XX. századi fotográfia egyik legmeghatározóbb szereplője volt, működésének első ötven évében alapjában határozta meg a fejlődési irányokat. Bár a későbbi időszakban a cég nem tudta felvenni az árversenyt a japán gyártókkal, gépei és optikái szimbólummá, keresett különlegességgé váltak a fotósok körében. Annyira, hogy a Leica-hívőknek saját társaságuk is van: a Leica Historical Society of America világszerte mintegy 2000 tagot számlál, az egyesület célja minden Leicával kapcsolatos információ gyűjtése, rendszerezése.