Felépítés I.
Változások
Az egyik legjelentősebb, és nyilvánvalóan a felhasználás során is a legfontosabb változás a DS és DS2 modellekhez képest a CCD mozgatásán alapuló képstabilizálás. Ennek köszönhetően bármilyen objektívet is használunk, a reciprokszabály ajánlásához képest jelentősen hosszabb záridőkkel is fotózhatunk, berázás nélkül. Hogy pontosan mennyivel, az függ az objektív gyújtótávolságától, és természetesen a valós záridőtől is.
Az optikai képstabilizálással szemben tehát egyértelmű ennek a megoldásnak az előnye: nem kell drága stabilizált objektíveket vásárolnunk (a Pentaxhoz sajnos nem is tudnánk túl sokat). A módszernek azonban hátránya is van, amely működéséből fakad. Hogy megértsük a hátrány okát, röviden nézzük át a két stabilizálási módszer alapelvét.
Optikai képstabilizálás: ez esetben az objektívben elhelyezett két giroszkóp méri az optika elmozdulását vízszintes és függőleges irányban, majd bonyolult számítási műveletek elvégzése után egy közbülső lencsetag elfordításával megváltoztatja a leképezést úgy, hogy a filmre vagy képérzékelőre ugyanaz a kép kerüljön, mint az objektív elmozdítása előtt. A módszer előnye, hogy nagy gyújtótávolságoknál is hatékony stabilizálást tesz lehetővé, hiszen a lencsetag kis mértékű elfordításával is nagy korrekciók érhetők el. Ráadásul ilyenkor a keresőkép is stabilizált. A stabilizálás hatékonysága ekkor a stabilizáló lencsetag tömegétől, a lencsét mozgató mechanika sebességétől, és a számítás gyorsaságától függ elsősorban.
CCD stabilizálás: a két giroszkóp nyilvánvalóan itt sem kerülhető el, ezek továbbra is az elfordulás mértékét hivatottak lemérni. Természetesen ezeket már a gépvázba építik, a CCD-hez közel elhelyezve. A kapott értékekből az előzőekhez hasonló módszer segítségével kiszámolják a szükséges korrekció mértékét, majd a képérzékelőt a filmsíkon maradva jobbra-balra és/vagy fel-le mozgatják. A módszer problémája, hogy nagyobb gyújtótávolságoknál a gép már kis mértékű elforgatása is a képsíkon nagy képi eltéréseket okoz, amelynek stabilizálása nehezebb feladat a CCD elmozgatásával, mint az optikai rendszer egy közbülső lencsetagjának elfordításával. Ez esetben a keresőképet nem látjuk stabilizálva (legalábbis a tükörreflexes keresőknéll). Itt tehát a stabilizálás nemcsak a CCD tömegétől, a számítások sebességétől és a CCD-t mozgató mechanika fürgeségétől függ, hanem azt erősen befolyásolják a gyújtótávolság és az expozíciós idő értékei is. Nyilvánvaló, hogy egy bizonyos határon túl már nem mozgathatjuk a képérzékelőt, hiszen az objektív által vetített kép csak a 36×24 mm-es kisfilmes filmkockára garantált (Pentax DA objektíveknél ennél is kisebb). Ha a képérzékelőt túlságosan elmozdítanánk, abba a sávba kerülnénk, ahol az optika által vetített kép már vignettál, eléletlenedett, és különböző aberrációkat is tartalmaz. A Pentax K100D CCD-je ha eléri ezt a bizonyos határt, onnan már nem is tér vissza az expozíció során, mintha oda ragadt volna (lásd videófelvétel lent, kattintson a képre!).
a gyártó képe
VIDEÓ! Katt a képre!
Összességében tehát elmondhatjuk, hogy a CCD stabilizálás valóban jó ötlet, és jelentősen alacsonyabb áron teszi lehetővé a képstabilizálást, de az igazán jó megoldás az lenne, ha szabadon kombinálhatnánk a CCD stabilizálást az optikai stabilizálással. Mit is értek ezalatt? A Pentax, a KonicaMinolta, ill. most már a Sony, valamint más „3rd party” gyártók (pl. Sigma, Tamron, Tokina) objektívkínálatában nagyságrenddel kevesebb stabilizált optikát találunk, mint pl. a Nikon vagy Canon saját termékpalettáján. Triviális, hogy a Pentaxnak sokkal egyszerűbb megoldás CCD-t stabilizálni, mint új objektíveket fejleszteni, és az is könnyen belátható, hogy a Canonnak vagy Nikonnak nem érdeke egy olyan digitális tükörreflexes vázat létrehozni, amely CCD stabilizálást is kínál. A felvázolt képzeletbeli ideális eset tehát csak álom marad, jóllehet, a két megoldás fizikailag nem zárja ki egymást, üzleti szempontból azonban mások az érdekek.
A CCD mozgatáson alapuló képstabilizálás hatékonyságát az optikával foglalkozó oldalunkon fogjuk részletesebben bemutatni.
Az előbb említett – s talán egy kicsit bő lére eresztett – módosításon túl azért vannak apróbb változások is. Talán nézzük először a gép nevét, amely a korábbi *ist elnevezés helyett már az egyszerűbben megjegyezhető K betűt használja. Ez tulajdonképpen annak jelzésére szolgál, hogy a váz a Pentax K bajonettes objektívjeit fogadja. Az egyszerre bejelentett K100D és K110D között szinte csak a CCD stabilizálás lehetőségében, no és persze árukban van jelentős különbség.
Enyhe módosítások érték a vázat, a gépet szemből nézve a jobb oldalt lekerekítették, a vaku laposabb lett, az üzemmódtárcsa vékonyabb barázdájú. (Mint később kiderült, a váz markolat részén is történtek változások, a K100D-nél jobban lekerekítették a markolatot – köszönjük Gyertyán Balázs olvasónk szemfülességét és segítőkészségét!)
A *ist DS-hez képest kis mértékben változott a menürendszer (bár ez már a DS2-nél bekövetkezett), ill. a különböző üzemmódok kijelzésének stílusa. A kezelőszervek közül a négyirányú navigáló nyilak változtak meg kissé, az egybe „öntött” helyett itt már külön gombokat alakítottak ki. Változatlan viszont a markolat kialakítása. Egy érdekes újdonságot kiemelnék a menüből, mégpedig az egyedi beállítások előnézet (Custom Setting Preview Method) funkcióját. Ez két lehetőséget kínál: a *ist DS-ben alkalmazott optikai és a K100D-ben újdonságként megjelent digitális módszert. Az optikai előnézet tulajdonképpen mélységélesség ellenőrzést jelent, amely a rekesz beugrasztásával. A digitális természetesen szintén beugrasztja a rekeszt, de exponál is, igaz a készített képet nem menti el, hiszen csak előnézetről van szó, de a képbe nem is nagyíthatunk bele, így igazából használhatósága erősen megkérdőjelezhető. Ha a preview helyett normál képkészítést választunk (vagyis megnyomjuk az exponáló gombot), akkor ugyanez fog lezajlani, csak a képet le is menti, és abba belenagyítva az élességet is ellenőrizhetjük.
Továbbra is az általunk kipróbált *ist DS modellhez hasonlítva: változás érte az LCD-t (2″ helyett 2,5″, a felbontás maradt), a keresőt (pentaprizmás helyett az olcsóbb és kisebb nagyítású pentatükrös), valamint a vezérlőtárcsát (Zöld mód helyett új SCN további témamódokat biztosító lehetőség).
Képérzékelő
E téren semmi változás nem történt, még mindig a „jó öreg” 6 Mpixeles, 1,5x-es képkivágás faktorú APS-C méretű Sony ICX413 CCD-t használja a fényképezőgép, annak minden előnyével és hátrányával. Az érzékenység itt is ISO 200-tól ISO 3200-ig terjed (a többi belépő szintű D-SLR csak maximum ISO 1600 érzékenységet kínálnak). Legnagyobb felbontásban 3008×2000 pixeles képeket kapunk (RAW esetén 3008×2008 pixel), ezen kívül használhatunk kisebb felbontást is: 2400×1600 (4,5 M) és 1536×1024 (1,5 M). A képek veszteségmentes RAW vagy veszteséges JPEG formátumban menthetők el SecureDigital kártyára.
Optika
A gépvázra a Pentax KA, KAF és KAF2 bajonettes, valamint DA jelzésű, csak APS-C-re rajzoló objektívjei illeszthetők.
Sorozat fényképezés
Gyári adatok szerint a gép 2,8 kép/mp sebességű sorozat-felvételre képes. Méréseink 2,6 kép/mp értéket adtak, a sorozat hossza JPEG formátumnál 4-5 kép (felbontástól függetlenül), RAW-ban 3 kép. 2006-ban ez már egy kicsit kevésnek tűnik, ma már a legtöbb belépő szintű D-SLR is minimum 10 képes sorozatot képes készíteni. A puffer tehát nem túl nagy, de telítődése esetén a sorozat nem áll le véglegesen, hanem amint van elegendő hely egy új kép készítéséhez, a gép exponál (hangfelvétel meghallgatható ITT).
A kártyára írás sebessége sajnos csak átlagos, a nagy sebességű Panasonic Pro HighSpeed 1 GB-os kártyával is csak 2600 KB/sec írási sebességet mértünk (3 RAW kép mentése alapján). Ezzel a kártyával pedig értünk már el több mint 6 MB/mp-es sebességet is (Panasonic DMC-FZ7 kompakt).
Használhatunk automatikus expozíció-sorozatot 3 kép hosszban, 1/3-tól 2 Fé fényerőkülönbséggel (1/3-ad vagy 1/2 Fé lépésekben állítható). Sajnos ha a gépet kikapcsoljuk, újból ki kell választanunk ezt a módot, mert visszavált egyképes módba.
