Történelem: Brassaï (Halász Gyula)

0

Halász Gyula (alias Brassaï) szinte napra pontosan 112 évvel ezelőtt, 1899. szeptember 9-én született Brassón.

„Brassóban születtem. Az 1899-ik év 9-ik havának 9-ik napján. Négyszeresen a 9-es számmal megjelölve.”

Anyja Verzár Margit erdélyi örmény család sarja, apja id. Halász Gyula pedig budapesti magyar író-, költő, újságszerkesztő. Édesapja alapította a Brassói Szemle c. lapot. Eredeti végzettsége szerint magyar-francia szakos középiskolai tanár volt, és imádta Párizst, így 1903-ban kapva kapott a lehetőségen, hogy egy időre a Sorbonne egyetemen képezze magát. A család egy évre Párizsba költözött, mely város később az ifjabb Halász életében is döntő jelentőségű lesz.

A francia fővárosból hazatérve a fiú először a brassói Főreáliskola, majd 1917-től a budapesti Képzőművészeti Akadémia diákja, ahol rajzot és szobrászatot tanult. Már kisgyerekként kimutatkozott művészetek iránti fogékonysága, és szülei is támogatták ezen törekvéseit. Egyenes volt tehát az út a rajztanárságig, amihez azonban az ifjúnak nem volt sok kedve.

A Monarchia hadseregében

Otthagyta az iskolát, de továbbra is a művészeteknek szentelte magát, igaz ekkor még csak útját keresve. Még szavalóestekkel és zeneszerzéssel is megpróbálkozott… mérsékelt sikerrel. Rövidesen besorozták az osztrák-magyar hadsereg lovasságához. Az első világháború végeztével a Vörös Hadseregbe jelentkezett, ami nem bizonyult túl szerencsés lépésnek, ugyanis román hadifogságba esett. Apja közbenjárására végül kiszabadult, de a háborútól, Tanácsköztársaságtól, majd Trianontól tépázott országban már nem volt maradása.

„Amit Brassóban csináltam, az játék volt, mondjuk az előzetes erőpróba, amelyben megállapíthattam, van szín- és formaérzékem, de ezt a munkásságot nem nevezhettem az enyémnek…”

1920-ban Berlinbe utazott, ahonnan tudósításokat küldözgetett haza a Brassói Lapoknak, Napkeletnek és Keleti Újságnak. A következő tavasszal beiratkozott a berlini Képző és Iparművészeti Iskolába, de itt sem maradt sokáig. A németül nem sokat tudott, így egyértelmű volt, hogy a berlini, igen szép számú magyar közösség volt elsődleges támasza. A német fővárosban ekkoriban rengeteg magyar művész tevékenykedett, és Halászt is igen hamar befogadták. Továbbra is újságíróként és grafikusként tevékenykedett, de végül 1922 nyarán visszatért szülővárosába, mely ekkor már Romániához tartozott.

Másfél évet töltött odahaza, míg végül ismét nyakába vette a világot. Úticélja ezúttal a szeretett Párizs volt, ahol folytatta Berlinben megkezdett tevékenységét, bár ismét nyelvi akadályokba ütközik, a nehézségeket elhivatottsággal igyekszik legyőzni. Az 1924-es olimpiáról sporttudósításokat küldött a Sporthírek, egyéb beszámolókat pedig más magyar lapok számára. Később német kiadványokban is megjelentek írásai, sok esetben saját rajzaival illusztrálva. Ezen kívül karikatúrákat, festményeket, grafikákat készített.

Párizsban töltött kezdeti éveiben a megélhetésért bármilyen művészeti, szervezői munkát elvállalt, és lázasan kereste a helyi körök ismeretségét. Néhány éven belül már barátai közé sorolhatta többek között a festő Tihany Lajost és Hans Reichelt, a költő Léon-Paul Fargue-et és Jacques Prévert, a filmrendező Korda Sándort, vagy Alfred Perlés, és Henry Miller írókat.

Érdekes tény, hogy kevésbé értékesnek ítélt karikatúráit, rajzait a húszas évek legvégétől Brassaï művésznéven szignózta (így tisztelegve szülővárosa, Brassó előtt), míg festményeire a Halász aláírás került. A külföldnek mégis a Brassaï név volt kedvesebb, vagy könnyebben kiejthető. Első fotóira is ez került és ezen a néven lett világhírű.

„A családi nevemet, a Halászt akartam halhatatlanítani: a festményeimmel, tisztán. A Brassaï név a kenyérkeresethez kellett, a fényképek szignálásához. A kettőt kezdetben kényesen elválasztottam.”

Riportjaihoz, saját készítésű rajzai mellett alkalomadtán fotókra is szüksége volt, melyet kénytelen volt „külső forrásból” beszerezni. A fotográfia a húszas évek közepén kezdte igazán érdekelni, amikor megismerte Eugéne Atget fényképeit, melyeket lenyűgözőnek talált. Később megismerkedett André Kertésszel, aki fotográfiai mentora lett. Szintén Kertészhez járt a magyar származású Klein Rózsi (később Rogi André néven ismert) festő és fotóművésznő, akivel 1928-ban összeházasodtak. A frigy nem tartott túl sokáig, ugyanis négy év múltán elváltak útjaik.

Brassaï első fényképezőgépe egy kölcsönből fedezett, 6×9-es formátumú Bergheil-Voigtländer volt, lakhelyén a Hotel Glacière-ben pedig egy kis előhívó labort berendezett a szomszéd szobában. A fotózásra kezdetben újságcikkei miatt volt szüksége, de rövid időn belül több lett puszta illusztrációnál. A párizsi műkritikus, Tériade figyelt fel elsőként fényképeire, és nem kellett hozzá sok idő, hogy a művészkörök és közvélemény is felkapja fejét a tehetséges „új” fotósra.

1933-ban jelent meg első albuma Paris de nuit (Éjszakai Párizs) címmel, és egycsapásra híressé tette nevét – lazábban fogalmazva befutott. Az albumért az addigi legmagasabb honoráriumot kapta, 12 ezer frankot. Párizs mindennapi életének bemutatása mellett, a felső tízezer, valamint az értelmiség és a művészvilág tagjairól is készültek fotói. Munkái között szerepeltek barátai Salvador Dali, Pablo Picasso vagy Henri Matisse portréi, ahogy megörökítette például Jean Genet, és Henri Michaux írót is. Barátja Henry Miller „Párizs szemének” nevezte őt.

Az album különlegességét jelentette, hogy rengeteg éjszakai felvételt tartalmazott, mely akkoriban még különlegességnek számított. Brassai később több cikket is megjelentetett az esti fotózásról.

„Számára minden dolognak, de mindnek volt jelentősége. Soha nem bírált, ítéletet soha nem mondott a dolgokról vagy eseményekről. Egyszerűen csak számot adott arról, amit látott és hallott.”, mondta róla Miller.

Picassóval igen közeli barátságba került, akinek szobrairól a Minotaur magazin első számához készített fotókat, majd később is gyakorta fényképezte munkáit. Picasso révén ismerkedett meg a párizsi művészvilág elitjével, melynek rövidesen ő is tagja lett. Két könyve is megjelent a világhíres művészről. Az első Picasso műveiről készült fotóit, a második közös beszélgetéseik visszaemlékezéseit tartalmazza. Kapcsolatukat jól jellemzi ez a kis életkép, mely C. Lake – F. Gilot: Életem Picassóval c. könyvében jelent meg:

„A műterem törzsvendégeihez tartozott Brassai, a fényképész is, aki gyakran eljött, hogy fölvételeket készítsen Picasso szobrairól. Picasso szerette ugratni, és általában így üdvözölte: – Na, ma mit fog összetörni nekem? – Brassait ugyanis üldözte a balszerencse, számára elég volt egy ilyen röpke megjegyzés, és nem maradt el a hatása. Picasso abban az időben a terhes macskán dolgozott, amelyiknek mereven égnek állt a farka. Egy ízben, mikor Brassai fölállította a fotóállványt, Picasso rászólt: – Az isten szerelmére, ne menjen közel a macska farkához, mert még lesodorja! – Brassai engedelmesen hátrább húzódott, egyet fordult az állvánnyal, és természetesen leverte vele a macska farkát. Amint kikászálódott a szobrok közül, maga után vonszolva az állványt, Picasso ismét rászólt: – Hagyja az állványt, inkább a szemét húzza beljebb! – ami nem volt túlságosan kedves tőle, minthogy nyilván valami pajzsmirigyártalom miatt Brassainak kidülledt a szeme. De soha senki nem vette rossz néven Picasso csipkelődéseit. Brassai, akár mert mulatságosnak tartotta a megjegyzést, akár mert azt gondolta, elvárják tőle, így harsányan fölkacagott, közben a lába beleakadt a fotóállványba és hanyatt esett, egyenesen abba a vízzel telt lavórba, amelyet Picasso afgán vadászkutyája, Kazbek részére tartott a műteremben.„

Picasso

1933-ban rendezte első kiállítását Londonban, de neve a tengerentúlon is jól csengett. A rochesteri George Eastman házban, a chicagói Művészeti Intézetben, valamint a new yorki Modern Művészetek múzeumában tarthatott önálló előadásokat.

A harmincas években már világhírű Brassai olyan neves magazinoknak készíthetett képeket mint a Verve, Picture Post, Lilliput, Coronet, Labyrinthe, Réalités, Plaisirs de France, és a Harper’s Bazaar. Utóbbinak 1937-től 25 évig dolgozott, teljes alkotói szabadságban, önálló témaválasztással.

Különös vonzódást érzett a falfirkák iránt, melyeket a harmincas évek elejétől kezdve rendszeresen megörökített. Nem volt ez divat abban az időben. Tíz év után ismét ellátogatott a régi helyszínekre és újra lefotózta a régi graffitiket, ezzel illusztrálva az idő nyomát. A képekkel kezdetben nem volt különösebb célja, csak művész barátai gyűjtötték. 1960-ban fotóalbumként láttak napvilágot.

Mivel brassói származásúként román állampolgárnak számított, a II. világháború alatt behívót kapott a román hadseregbe, hadkötelezettségének azonban nem tett eleget. Ez lehetetlenné tette, hogy szüleit meglátogathassa, de a hadiállapotok és a későbbi kommunista hatalomátvétel miatt ez amúgy is reménytelennek látszott.

A fotózás mellett azonban szenvedélyesen hódolt más művészeteknek is. A festésen kívül például az írásban is örömét lelte. Ismert névként nem volt nehéz megjelentetnie első regényét sem Histoire de Marie (Maria története) címmel, melyhez Henry Miller írt előszót. Az 1948-ban megjelent regény mellett a filmművészet is érdekelte. 1956-ban Tant qu’il y aura des bêtes című rövidfilmje elnyerte a Cannes-i Filmfesztivál legeredetibb filmnek járó díját.

1961-ban felhagyott a fényképezéssel és szobrokat készített kőből és bronzból. A párizsi UNESCO székházba egy 7 x 3 méteres falfreskót fest.

Brassai, feleségével Gilberte-tel

1965-ben a Berlinben megismert Tihanyi Lajos hagyatékának összegyűjtésében segédkezik, melyet barátaival a magyar államnak adnak át.

Több rangos francia kitüntetésben is részesült, így például 1974-ben a Művészet és irodalom lovagja rangot, 1976-ban a francia Becsületrendet, 1978-ban pedig a Nemzeti fotográfiai nagydíjat kapja meg. P. H. Emersontól utolsóként vehette át személyesen a róla elnevezett díjat.

Legismertebb és fotós karrierjét elindító 1933-as albumából számos „durva” fotót ki kellett hagynia. Prostituáltakról, kábítószer élvezőkről készült képekre a harmincas évek nagyközönsége még nem volt felkészülve. A kimaradt fotókat több mint negyven év múlva, 1976-ban adhatta ki A harmincas évek titkos Párizsa címmel.

1980-ban a magyar Kriterion kiadó jelentette meg szüleihez küldött leveleinek válogatását. Párizsba költözésétől 20 éven át gyakran számolt be levélben a Brassói szülői háznak.

1984. július 8-án hunyt el a dél-franciországi Beaulieu-sur-Merben. Nyughelye a párizsi Montparnasse temetőben található.

François Mauriac, Nobel-díjas író szerint: Különleges valaki. Senkihez sem hasonlítható fényképész: valójában festő, szobrász, aki a szobrászat és festészet helyett a fényképészetet választotta.