Kolozsvárott születtél, 12 éves korodban költöztetek Budapestre. Ezért volt olyan fontos számodra mindig is fotósként Erdély?
Ott kezdtem az iskoláimat, ott épült ki a baráti köröm, meghatározó évek voltak. Biztos, hogy része volt benne, de az tény, hogy nem azért mentem vissza fényképezni, mert olyan emlékeim maradtak a világról, a hagyományokról. Erről én nem tudtam semmit, igazi városi gyerek voltam, nem nagyon jártam vidékre.
Eredetileg miért kezdtél fényképezni?
Jogra jártam, de onnan ’56-ban kicsaptak. Utána voltam rádiószerelő-inas, abszolút nem érdekelt, de már volt bennem egy halvány érdeklődés a fotózás iránt. Besétáltam tehát a Fényképész Szövetkezetbe, és jelentkeztem munkára. Épp az elnök várószobájában ültem, amikor arra jött az úgynevezett riportosztály, a Fényszöv 10-es telepének vezetője, akit Vassányi Bélának hívtak. Megkérdezte: mit csinálsz itt, fiam? Mondtam, hogy munkát szeretnék, erre odaszólt az elnöknek, hogy „add ide ezt a fiút”. Épp jöttek az iskolai munkák, tablóképek, csoportképek, azokat pedig le kellett szárítani, erre kellett az ember. Vassányi Bélának hála szép lassan kitanítottak a szakmára, egy év múlva már önálló munkákat is kaptam, kirakatokat fényképeztem, esküvőket, oklevélátadást, szövetkezeti közgyűléseket, óvodában gyerekeket. Lehet, hogy viccesen hangzik, de arra volt jó, hogy rutint szerezzek. A fotóban ugyanis a rutin felbecsülhetetlen érték, én pedig örülök, hogy ilyen sokféle dolgot fényképezhettem.
Aztán jött a tánc?
Még nem, 1961-ben a Nők Lapjához kerültem, gyakornokot kerestek. Ott is maradtam, 30 év múlva mentem csak el tőlük. A tánc pedig úgy történt, hogy egy nap az egyik fotós megbetegedett, és Vassányi elküldött fényképezni a Balettintézet vizsgaelőadásra. Mondtam neki, hogy egyáltalán nem értek a tánchoz, addig sportból is csak negyedosztályú röplabdameccseket és hasonlókat fényképeztem. Erre mondta a főnököm: ott is ugrálnak, itt is ugrálnak, menj el és fotózd le. Bármilyen hihetetlenül hangzik, így kezdtem táncot fotózni. Ez volt májusában, szeptemberben már egy könyv számára fotóztam a Balettintézet tanulóit. Aztán a Pécsi Balettnek dolgoztam, a róluk készült képeket látta a Bihari együttes vezetője, Novák Ferenc. Ő volt az, aki besétált a Fényszövbe, és azt az embert kereste, aki a balettos képeket csinálta. Én éppen három hónapos katonai szolgálatomat töltöttem, mondták neki, hogy úgyis csak segédmunkás vagyok, adnának neki egy igazi fotóst. Novák ragaszkodott hozzám, és – ilyeneken múlik az élet – megvárt. Így kezdtem 1962-ben néptáncot fényképezni, náluk ismerkedtem meg a hagyományos paraszti táncokkal és énekekkel, de még akkor sem tudtam arról, hogy ebből még a való világban is maradt valami. Azt hittem, már csak színpadon létezik.
Hogy jutottál el addig, hogy igaziból fényképezd mindezt?
Hatalmas érzelmi sokk volt, amikor Novák Feri elvitt Erdélybe, Székre, 1967 novemberében és pont a szombati táncházba estünk be. Elképesztő élmény volt, olyan, mintha egy időgép 150 évet visszarepített volna a múltba: két olajlámpa pislákolt egy kis gerendás szobában, a fal mellett ültek a lányok fekete kendőkben, a párok pörögtek, röpültek a pántlikák, a szalmakalapok, a zenészek egy lócán álltak és húzták a zenét. Az egész akkora élmény volt, hogy utána éjjel nem tudtam aludni. Azt éreztem, hogy ha valamire, akkor erre való a fényképezőgép, hogy ezt megörökítse. Látható volt, csak idő kérdése, mikor váltja le ezt a világot egy városiasabb kultúra, és azt is éreztem, hogy erről hírt kell adni. Olyannyira nem volt ismert ennek a létezése, hogy visszatértemkor, ahogy beküldtem a képeket egy pályázatra, azt mondták: nagyon szép ez a sorozat az állami népi együttesről. Mondtam, hogy ez nem színpad, ők tényleg így élnek!
Hogyan tudja megörökíteni a táncot az ember akkor, ha nem táncol maga is?
Úgy, hogy ismeri, megismeri a táncot. A balett egyszerű, ott a test mindig képeket rajzol ki. Úgy van megkomponálva, hogy a test egyik pózból másikba vált, meg lehet tanulni, hova álljon az ember, hogyan fényképezzen. A kortárs tánc azért érdekes, mert nagyon expresszív, ott a fények, a látvány, a kifejezés ereje segít a fotósnak. A néptáncot a legnehezebb fényképezni, és ezt nem azért mondom, mert én is azt csinálom. Ott sohasem történik meg kétszer ugyanaz, teljesen kiszámíthatatlan a ruhák mozgása, az egész fergeteges fordulatossága miatt – nem kapjuk készen a képeket, hanem fel kell készülni rá, jó reflex kell hozzá, és csak körülbelül lehet tudni, mi is fog éppen következni.
Érződik szavaidból a szeretet, ahogy beszélsz a táncokról. Tud olyat fényképezni az ember, amit nem szeret?
Biztos tud, de nem biztos, hogy jól. Én alapvetően közösségi ember vagyok, ezért is éreztem jól magam az együttesekben, társulatokban. Ez rám inspirálóan hat, és ha érdekel, amit csinálnak, és fontosnak tartom, akkor másképpen fényképezek. Volt persze olyan, hogy le akartam tenni a gépet, de amikor megbízásom van, akkor megbízásom van. Profi fotósként az ember nem engedheti meg, hogy ne azt csinálja, amivel megbízták.
Nemrég jelent meg Kötődés című könyved, amely 41 évet fog át. Csak Erdélyről szól?
Ebben a könyvben ugyanúgy a hagyományos paraszti kultúrát és életformát követtem, mint a 11 évvel ezelőtti Leltár címűben. De ez nem csak Erdély. Ebben van Magyarország, Moldva, Gyimes, Felvidék, Vajdaság is. Az egész magva persze Erdély, de nagyon is tudatosan vettem egy szélesebb területet, és nem csak magyarokat, hanem románokat, szerbeket, szlovákokat is, éppen azért, mert a kultúrák egymásra hatása fontos volt számomra. A hatvanas, hetvenes évek elején már átéreztem azt a bartóki gondolatot, amit mindig is alapvetőnek tartottam: sokkal fontosabb az, ami összeköt, mint a különbség, ami elválaszt. Aki látta ezeket a táncokat, és hallgatta a zenéket, az értette, érti, hogy itt csodálatos gazdagodásról van szó, egymásra hatásról, nem pedig a kultúrák szembenállásáról. Ezt ’79-ben leírtam már a Múlt idő című könyvemben. Akkor is és azóta is úgy érzem, hogy ez nekem fontos, végig ebben a szellemben dolgoztam.
Városi gyerek voltál, az ember pedig úgy gondolná, a közösségek, amelyeket fényképeztél, zártak, elszigeteltek. Hogyan tudtál beilleszkedni a mindennapjaikba?
Ezeknek a falvanknak a lakói valóban elszigeteltségben éltek politikai, gazdasági értelemben, egészen a 80-as évek végéig, de nem voltak zárt közösségek. Rendkívül nyitott emberek voltak, a közösségen belül mindenki ismert mindenkit, ez biztonságot adott nekik s az odalátogatók felé nagyon nyitottak voltak. És ezt nem csak a magyar falvakra mondom, ahol megkülönböztetett szeretettel fogadtak. Ugyanez volt a helyzet a román falvakban is, meghívtak a házakba, és tartott mindez a kilencvenes évek közepéig. Manapság sokkal nehezebb: nem érnek rá, hajtanak, nem olyan nagy dolog nekik, hogy jött valaki, hogy fényképezni akarja őket.
Hogyan indulsz neki egy ilyen túrának? Sodortatod magad az eseményekkel, vagy megvan, mit akarsz fényképezni?
Általában eseményre mentem mindig is, és ilyenkor tudom, mit várok, mi az érdekes. Mindig oda jártam vissza a legtöbbet, ahol a legjobban éreztem magam, ahol úgy éreztem, terem a kép, ahol a legtöbb kapcsolatom volt. Én így tudok legjobban dolgozni, nem vagyok kívülről fényképezős típus. Akkor érzem jól magam, ha elfogadnak, ha megnyílnak, ilyenkor én is nyugodtan dolgozom.
Mennyire vagy technikai ember?
Kevéssé. Annyit tudok, amennyi kell, de nem tulajdonítok nagy szerepet a technikának. Meg kell tanulni, de sokkal fontosabb, hogy mi árad az elkészült képekből. Persze a technikai részletek is fontosak, amikor összetrombitálsz 30 embert, beállítasz mindent, és elered az eső, az szörnyű érzés – mert ez történt velem két hete.
Fényképezel magadnak is? Mi motivál ilyenkor?
Ha van egy munka, amivel megbíznak, az ember néha csinál magának is ezek mellé. Az motivál, amit fontosnak tartok, ha úgy érzem, beleillik abba, amit eddig csináltam, és szeretek dolgozni. Ez nagyon közhelyesnek hangzik, de nem győzőm hangsúlyozni, néha az ember magától a munkától is mámoros lesz! De jó látni az erőfeszítés eredményét, a megvalósult képet is.
Sokszor vagy benne különböző pályázatok zsűrijében: ilyenkor találkozol tehetségekkel?
Nagyon jónak érzem a magyar fotográfiát. Egyrészt van egy nagyon erős dokumentarista új generáció – Gárdi Balázs, Dezső Tamás, Kovalovszky Dániel, Domaniczky Tivadar, Fekete András, Bácsi Róbert, Móricz Simon, nekik azért már kezd meglenni az elismertségük is, nem csak az én szubjektív véleményem szerint jók. Másrészt vannak a határon mozgó fotósok is, Szász Lilla például valahol a művészfotó és a dokumetarista stílus között van, és ott van Göbölyös Luca, aki kifejezetten művészfotós. Nagyon jó ez a fiatal gárda. Az, hogy hogyan lehet a fotóból megélni, az más kérdés. Soha ennyi ösztöndíj, album, kiállítás nem volt még a fotográfia történetében, mint manapság de a fotósok egyéni helyzete nem lett ettől könnyebb. Sokan vannak, nehezebb munkát kapni, az árak nyomottak – tehát eléggé megváltozott a fotó helyzete mára.
Van egyáltalán olyan, hogy magyar fotó? Vagy ennél nemzetközibbek vagyunk?
Remélem, hogy van. Az úgynevezett magyaros stílus régen nagyon jellemző volt, ma ilyet nem tudok mondani, de a zsűrizések során észrevesz az ember egy-két közös vonást. A dokumentarista fotó terén érzek hasonlóságot a magyar, a cseh és a szlovák fotósok között – érződik benne a történelem, a hagyományosan színvonalas fotókultúra.
Többször említetted, hogy a fotós dolga a megörökítés. Kinek?
Mindenkinek. A fotó e funkciója máig kikerülhetetlenül létezik. Néha beszélnek arról, hogy leértékelődik a fotó, mert egy gyufásdobozzal is lehet fényképezni, és egy kisgyerek is meg tud csinálni bármilyen képet. Ez azonban nem zárja ki, hogy elkészíti az anyjáról a képet, elteszik az albumba, és 30 év után előveszik. Milyen csodálatos dolog, amikor megnézhetünk régen készült képeket: épp tegnap mutattam diákoknak képet Robert Capáról, akiről sokan nem tudják, hogy Ingrid Bergman halálosan szerelmes volt belé. A diákok még most is azt mondták róla, milyen jóképű – hát ez mi, ha nem megörökítés? Vagy hogy tudjuk, hogy nézett ki Ady Endre, milyen volt Budapest a századfordulón… Amit én csináltam, ugyanígy megörökítés, de ez van a World Press Photo évkönyveiben is, ahol egy adott évet láthatunk képekben. A fotó ezen funkcióját semmi sem tette érvénytelenné. Ezt a funkciót kár lenne lebecsülni, egyáltalán nem mellékes dolog.
Akkor a fotósnak egyfajta felelőssége is van az utókorra nézve?
Ha nagy szavakat akarunk használni, ezt is mondhatjuk. Úgy érzem, ez egy nagy lehetőség, és bizonyos értelemben véve feladat is: persze nem adott személyekre nézve kötelező, de a fotográfiából összességében ki kell, hogy jöjjön. Erre vannak az intézmények, a kiadványok, a kiállítások, meg a lelkes fotográfusok – a dokumentarista fotó a múzeumokba is bevonult – botorság lenne nagyképűen kizárni, leminősíteni.
