„Nem kell túlbonyolítani”- interjú Szipál Péter fényképésszel

0
184

Mennyire hasonlítanak össze édesapáddal?

Szipál Péter

Általában minden összehasonlítás sántít valahol. Autókat, filmeket, zenekarokat, mindent összehasonlítanak – a Rolling Stones is bluest játszik, meg B.B. King is, melyik jobb? Amelyik neked tetszik. Amerikában nekem is megvolt a kuncsaftköröm, és neki is, és ez általában nem ütközött. A legfontosabb szerintem az, hogy saját stílust kell kialakítani. Lehet, hogy az enyém hasonlít, mert egy helyről jött az információ, nagyapámtól, de az ízlést egyénileg tanulja az ember. Az én világlátásom ugyanakkor egészen más, és más műfajban is vagyunk.

Édesapád ’56-ban ment ki Amerikába, te pedig csak ’75-ben. Hogyhogy Magyarországon maradtál?

A szüleim ekkor már elváltak, csak akkor tudtuk meg, hogy kiment, amikor már ott volt.

Te ekkor nem is gondoltál rá, hogy Amerikában élj?

Ez akkoriban nyilván nem akarat kérdése volt… Egyébként elárulom: amikor az ember szülei elválnak, mindig a másikhoz akar menni, mint akinél van, mert az jobb fejnek látszik. Ebben az esetben a bizonyos másik szülő a nagy Amerikában volt, ahol cowboyok és indiánok rohangáltak – hétéves fejjel ezt így dolgozta fel az ember. Nyilván az akkori politikai körülmények nem kedveztek egy olyan embernek, mint én vagyok, mindenképpen el kellett mennem, de a pillanat csak később jött el.

Swimmers

Egyértelmű volt, hogy fotózást kell tanulnod?

Isten ments! Mindig rámkérdeztek, hogy „Péter, te is fényképész leszel?”, erre mondtam, hogy NEM! Történész szerettem volna lenni, de oda nem vettek fel. Anyám mindenképpen szeretett volna diplomásként látni, így felvételiztem a jogi egyetemre. Komikus dolog volt, mert az egész vizsgáztató kar felállt, hogy milyen jól sikerült a felvételim, de nem jutottam be. Így kerültem a Práter utcába fotózást tanulni, egy évig ott voltam, és rájöttem, hogy ezt jobban szeretem, mint bármi mást a világon.

Cyndy and Lion

Hol kezdtél itthon dolgozni?

A családnál és a Fényszövben. Akkoriban volt az MTI, és volt mindenki más. Ha nem voltál ott, semmi mást nem csinálhattál, csak esküvőket meg portrékat. ’69-ben aztán kicsit fellazultak a dolgok, voltak zenekarok, az ember pedig abban élte ki magát, hogy elment ilyen eseményekre. Publikálni persze nem lehetett, mert mindenre megvolt a kijelölt ember. Részben azért is mentem ki Amerikába, mert láttam, hogy itthon lehetek én a világ legjobb esküvőfotósa, de itt meg is áll a dolog.

Amerikában pedig nem volt mindenre a kijelölt ember…

Ezt nem értik meg sokan: a kapitalizmus pont a brutalitása miatt jó dolog. Persze nem tapsolom meg a torokharapást, de a verseny, a konfliktus evolúcióhoz vezet. Az árvíz sodrása elvisz egy csomó jó dolgot is, de jó oldala is van: nem lehet pihenni a saját árnyékunkban, ha volt egy jó munkám, nem tudok örökké abból élni. És persze több a lehetőség, ami elősegíti a fejlődést. Nem lesz minden ugyanolyan.

Hot Rod

Te hogyan akadályozod meg, hogy ugyanolyan legyen?

Van az az általános kérdés, hogy melyik a kedvenc saját képem. Erre mindig azt mondom, hogy amit holnap csinálok, mert amit tegnap csináltam, az már unalmas. Persze aki sose látta, annak tetszik, de én mindig gondban vagyok, amikor össze kell válogatni a régi munkáimból egy-egy anyagot. Mindig új dolgokat kell kipróbálni, ugyanakkor az egyéni szemlélet mindegyikben ott lesz. Teljesen mindegy, hogy egy autót, vagy erotikus képet fényképezek le, abban benne vagyok – de nem lehet azt csinálni, hogy kitaláltam egy egyéni világítást, és akkor harminc évig azt használom.

Mi az mégis, amitől Szipál Péter egy kép?

Mindig törekedtem arra, hogy témától függetlenül szép legyen a kép – a művész a természetet utánozza, és a természetet nem lehet felülmúlni, de ha valamilyen kreatív dolgot csinálsz, azt adod, ahogy te látod a világot. Egy élményt lehet pozitívan vagy negatívan megélni, de az a dolgon magán nem változtat. Amit mi kreativitásnak hiszünk, az szerintem egy ugyanolyan születési hiba, mint egy elmebetegség, de mert nagyszerű dolgokat produkál, nincs rajta a stigma: a kreatív emberek percepciója nem átlagos, nem ugyanazt látják, mint a többiek. Talán ezért van az, hogy ezek az emberek rettentő magányosak, mert nem tudják elmagyarázni, hogyan is látják másként a dolgokat. Nyilván bárki meg tud tanulni festeni úgy, mint a régi nagyok, de a pici bolondériákat nem tudja belerakni. Pedig attól lesz egyéni.

Szóval egy arc nem mindig marad ugyanaz az arc? Lehet rajta változtatni?

Jujj, de lehet. Mindig mosolyogtam azt a mondást, hogy „a kamera nem hazudik”. Nem egy fenét. Felraksz egy 300-as teleobjektívet, lágy világítással, és még az ördögről is lehet attraktív képet csinálni. Az itteni portfóliók például véresre vannak retusálva, meseképeket csinálnak. Nagyszerű képek lennének, ha én mint fotós magamnak csinálnám, de ezeket a modell nem tudja használni. Nem ismerik fel, amikor bemegy élőben a válogatásra.

Oscar Brown

Akkor ezekszerint nem vagy Photoshop-hívő.

Két dolgot magyarázok mindig: a fényképezés 10 százalékban technika, 90 százalékban kommunikáció. Az arckifejezés, a hangulat, a személyiség kommunikációval jön ki az emberekből. Hogy mivel csinálod a képet, az tökmindegy. A retusálást illetőleg pedig lehet egy 407-es Moszkvicsod, és rákölthetsz négymilliót a fényezésre, attól Moszkvics marad. Retusálással el lehet tüntetni a karcolásokat a kocsiról, de nem lesz jobb autó. Valahol meg kell tartani a személyiségét az illetőnek, és nem újrarajzolni. Egy jól világított képet nem kell nagyon retusálni. Viszont ha nincs jól világítva, komponálva, akkor az egy rossz kép.

Luc Wilder

Tehát akkor belőlem nem lehet Playboy-címlaplány?

Bárkiből lehet, de a Playboynál más a koncepció. Amerikában a „lány a szomszédból” dívik, a képek műfaja pedig úgynevezett glamour. Mindegy, hogy ki van rajta, az a lényeg, hogy a kész képeken legyen valamilyen varázslat, hogy elbűvöljenek– ezért van túlcsinálva az egész, mert a texasi lányt ilyenné varázsolják, mint Hamupipőkét. Valahol persze meg kell tartani a személyiségét az illetőnek, és egy jól világított képen nem kell retusálni. Ha nincs jól világítva, az egy rossz kép.

A modell ilyenkor mennyire tudja, mi néz ki jól? Mindent te állítasz be?

Egy magazinnál vagy reklámnál nagyon okos emberek hetekig gondolkoznak azon, hogyan kellene kinéznie. Amikor sztárokról megjelennek képek egy magazinban, akkor mindig össze vannak kötve az aktuális megjelenésekkel. Ha például Harrison Fordnak kijött az új Indiana Jones-filmje, hülyeség lenne lefényképezni, mint d’Artagnan. A munkánál a koncepció megvan, ez vagy az enyém, vagy a megrendelőé. A többiek pedig dolgoznak: a sminkesnek nem kell elmagyarázni, hogy miért legyen valakinek zöld a szemhéja, még akkor sem, ha mindenki tudja, hogy furán fog kinézni. Ugyanezt a modellel is meg lehet beszélni, megcsinálja a koncepciót, mert ez a munkája.

Karin

Hogyan éred el, hogy tényleg szép legyen az ember a képen? Beszélgetsz velük?

Horror az, amit néha látok szerte a világon, amikor a fényképész nem beszél a modellel, hanem elbújik a fényképezőgépe mögé. Lehet egy kép életlen, bemozdult, de az arckifejezés legyen rajta tökéletes, és ezt csak kommunikációval lehet elérni. Szép ruhában bambán bárki tud nézni, de mindig az arcot nézzük meg először. Ha az nem fog meg, mindegy, milyen a ruha. Amire én a legbüszkébb vagyok, hogy régen Amerikában nem lehetett kirakni a pucérságot a címlapokba, úgy kellett erotikus képeket készíteni, hogy nyakig fel voltak öltözve a nők. Először azt gondoltam, ez kicsit bizarr, de rájöttem, hogy ez az igazi kihívás. És ezt technikával, hangulatteremtéssel, a modell arckifejezésével lehet elérni, utóbbihoz viszont beszélni kell. Sosem felejtem el, amikor jött egy álomszép modell, de első alkalommal vetkőzött le, és nagyon ideges volt. Már mindent kipróbáltam, amikor mondta, hogy szereti a lovakat. Fél órával később azon kaptam magam, hogy már húsz perce tatár nehézlovassági taktikákról beszélek neki, ő pedig egyre szebb lett. Meg kell találni, hogy kivel hogyan viselkedjen az ember.

Van-e időd és energiád arra, hogy magadnak készíts képeket?

Van egy mondás: Istent úgy lehet megnevettetni, ha tervezel. Ha magamnak dolgozok, nem tervezek. Mindenki kérdezi, miért jöttem vissza Amerikából, pont azért, mert egyre kevesebb időm volt magamnak dolgozni, játszani. Itt ugyanakkor túlzásba is viszik az ötletelést: a fotósok kitalálják, hogy legyen egy képen ez meg ez, aztán lassan rákerül a Terminátor, egy anyahajó, tűzoltóautó, gőzmozdony, tengerészgyalogos, meg muskátlik. Ezáltal lesz egy kép kreatív? Nem, ezáltal lesz egy kép zavaros. Ha az ember magának dolgozik, nem kell túlbonyolítani. Más kérdés, ha a megrendelő mondja ugyanezeket. Akkor hiába szeretnél inkább vitorlást rakni a képre, muszáj az anyahajót.

Akkor hogyan csinálsz játékból képeket?

Az, akit fényképezek, inspirál valamire. Ha látsz valamit, akkor bekattan az agyadban, hogy ennek hogy kéne kinéznie. Nem biztos, hogy megvalósítani is sikerül – régen én is lerajzoltam, hogy kéne kinéznie a kész képnek. Sosem jött össze, a végén mindig összetéptem a terveket, és csináltam valami mást.

Volt olyan, hogy le akartad rakni a fényképezőgépet?

A siker az, amikor megélsz a hobbidból – mondják Amerikában. Én szeretem ezt csinálni, alig várom, hogy vacakolhassak a képekkel egy-egy munka után. Sose tudtam megunni.

Justine

Tanítasz is. Mi az, amit át akarsz adni, és mi az, amit nem?

Eredetileg történelemtanár akartam lenni, imádok tanítani. Rettentő fontos, hogy inspiráljunk embereket, és segítsünk nekik. A természet törvénye, hogy át kell adni a tudást, és ez mindenkire nézve kötelező. Amit csak tudok, azt megtanítok – azzal szoktam reklámozni magam, hogy érdemes megtanulni azt is, hogy hogy csinálják ezt máshol a világban. És hogy mit nem tanítok: mindig azt mondom, hogy ne utánozzanak a tanulók. Nagyon fontos, hogy az ember megtalálja a saját stílusát, még akkor is, ha az adott pillanatban az nem népszerű.

Mi lesz a következő munkád?

Nem tudom. Valami csak bejön. Pont ettől jöttem el, nem lehetett leülni, egyik dolog jött a másik után. Nekiállsz hajtani a mókuskereket azért, hogy megtartsd azt, amid van, de ha amid van az már régen nem fontos neked, akkor valami baj van. Mindig is hittem a sorsban, ha valami bejön, bejön, ha nem, nem.

Frenk

Akkor nagy terveid sincsenek?

Isten általában megadja, amit kérsz, csak lehet, hogy nem úgy és nem akkor, amikor gondolod. Ez elég pátoszosan hangzik, de így van. Gyerekkoromban filmoperatőr szerettem volna lenni, és egyszer csak ott ültem egy csomó emberrel, ötleteltünk két tévéshowhoz, előálltam valami megoldással, mire azt mondták: ez jó, akkor csináljam én. Persze, én meg az Arriflex, azt sem tudom hol kell bekapcsolni.

A Jóisten pedig vigyáz a hülyékre, magamat is megleptem, sikerült sőt, még meg is dicsértek utána. De mégse lettem operatőr, és egy csomó más dologgal is így voltam – kipróbáltam, láttam, hogy menne, és aztán visszatértem a fotóhoz. Minden vezet valahova. Borzalmas dolgok történnek az emberrel, egy év múlva pedig úgy néz vissza rájuk, hogy milyen jó, hogy megtörténtek.

Akkor ez egyfajta életfilozófia is?

Mindenkinek mondom szakmailag és emberileg is: sohasem lehet tudni, mi történik majd veled. Mosolyogj, legyél kedves mindenkihez, mert akivel ma beszélsz, lehet, hogy holnap segíteni tud neked.