Fotó-optikai szakközépiskolában érettségizett. Hogyan választotta épp ezt az irányt?
Kollégista voltam, de onnan gyönyörűen kirúgtak, és ezzel együtt a gimnáziumból is eljöttem, szülői kényszerre következett a levelezős esti gimnázium. Abból sem lett igazán semmi, mostohaapám pedig közölte, hogy nem fognak eltartani, tanuljak szakmát. Így lettem látszerész-tanuló, azt elvégeztem.
Hogyan lett ebből fotózás?
Elkezdtem dolgozni különféle látszerész-üzletekben a katonaság helyett, és hogy ne kelljen otthon laknom. Salgótarjánban, Balassagyarmaton, Celldömölkön helyettesítettem az üzletek vezetőit. Visszanézve már szép emlék, de maguk a hétköznapok elég durvák voltak. Aztán egy nyáron találkoztam valakivel egy kórházban, aki azt mondta: levisz a Balatonra szállodaportásnak. Egy nyáron át ez ment, aztán feljöttem Pestre szarvasbőr zakóban, lefogyva, és nagyon jól éreztem magam – állást viszont nem kaptam. Egy kis kallódás után Ráth László barátom megkeresett, hogy menjünk le a Metró Klubba, Bajtala János koncertjére. Úgy tudtunk bejutni, hogy azt mondtuk, fotózni jöttünk. Ráth kitalálta, hogy tartsam én a vakut, és akkor engem is beengednek. Én mint egy reflektort, feltartottam a vakut, messziről odadobtam a fényt – a képek pedig jók lettek, ekkor éreztem azt először, hogy talán van hozzá érzékem.
Következő szombaton megint lementünk, Bajtala Jánosnak eladtuk a képeket darabja kétszáz forintért, a szerencse pedig úgy hozta, hogy Bajtala megnyerte a Magyar Rádió jazzversenyét. Amikor mondták neki, hogy hozzon magáról fotót, nem adott, de megmutatta a képeket, amiket csináltunk. Erre jött egy telefon a Váci utcai lakásunkba, hogy fáradjunk be – az, hogy valakit akkoriban behívtak a Magyar Rádióba, hatalmas megtiszteltetés volt, fantasztikus dolog. Megvették a Bajtaláról készült képeket, és elküldtek minket egy jazz-hétvégére fotózni. A hangbeállást fényképeztük, ott volt egyfajta jó hangulat – a zenészek közé tartozónak éreztük magunkat, bele is szerettünk a jazzbe. Jöttek egymás után a koncertek, egy idő után pedig már egyedül fényképeztem.
Tehát magától tanult meg mindent?
Igen! Szabadúszó lettem. Este koncert, utána hívás, nagyítás – amikor az ember úgy tanul valamit, hogy szüksége van rá, akkor gyorsan tanul. Egy perc alatt beletanultam, mentem a különféle lapok szerkesztőségébe, ahol 270 forintos honoráriumok voltak, ami egy havi fizetés egytizede volt akkoriban. Persze a szüleim mondták, hogy micsoda linkség ez, de én 18 éves korom óta albérletben laktam, így nem igazán volt beleszólásuk. Csináltam magamnak otthon labort házilag, minden szépen alakult.
A koncertekről pedig egyenes út vezetett a lemezborítókig?
’74-ben már nagyon be voltam sózva – nagyon jó volt a zenészekkel barátkozni, portrékat készíteni, de a legfőbb vágyam a lemezborító-fotózás volt. Akkoriban még a Képző- és Iparművészeti Lektorátus jelölte ki azt, aki lemezborítót csinálhatott. Frenreisz Károly berángatott a lemezgyárba, és azt mondta: a következő lemezünk borítóját a Díner fogja csinálni. Elmentem a lektorátushoz, és végül kijelöltek – a továbbiakban pedig minden egyes kockát lezsűriztek. Emlékszem, Manci néni mindig vitte fel a képeimet a zsűri elé, és megsúgta, mit mondtak róluk. Ez nem mindig volt egységes, egyszer például Féner Tamás azt mondta egy borítóra: sötét, alexponált. Magamba roskadtam, a erre a lemezgyárban megígérték, hogy a következő héten is felküldik. Akkor már Korniss Péter és Hemző Károly ültek a zsűriben, ők pedig megdicsérték. Azóta több mint 180 lemezborítót készítettem, az első munkáim a Kaláka és a Skorpió lemezei voltak.
Hogyan készít az ember lemezborítót? Hasonlít a portréfotózásra?
A fotós jó esetben tudja azt, hogy mire számíthat. Én körülbelül mindig tudtam, mit akarok csinálni, de volt olyan is, hogy a zenészek kértek dolgokat. Márta Pista például a kórházból szöktetett ki, hogy elvigyen Miskolcra, hogy lefotózzam a Rómeó és Júlia díszlete előtt, az első lemezéhez. A lemezgyár erre kiretusálta Márta fejét – csak Liszt, Bartók, Kodály arca lehetett a borítón. Ilyen esetek is előfordultak, de legtöbbször engedték, hogy megvalósítsam azt, amit szeretnék. Nagyon gyászolom, hogy kiment a divatból a nagylemez, mert a CD-tok már túl kicsi, az nem mutat olyan jól, mint a 30×30 centi. De sikerült már az is, a legújabb tihanyi kiállításomban van CD-borító is megmutatva.
Milyen képeket állít ki?
Portrék, könyvborítók, lemezborítók – egyszóval kiállítási képek. Gyakorlatilag olyanok, amiket nagyképűen a művészi munka alá tudok sorolni, amit úgy érzek, hogy egy kiállítóterem falán megállja a helyét. Olyan képek, amiket az ember magának csinál, mert egy idő után kialakul, hogy mit szeretne. Nekem nagyon tetszenek bizonyos tükröződések, apróságok, a megvalósításban pedig mindig arra törekedtem, hogy képzőművészeti szintűek legyenek, fotós eljárással elkészítve. A kiállítási fotók nem megfesthetők. Különleges kivágásai az életnek, amiket csak egy fotográfus képes megörökíteni.
Ezek szerint lehet direkt kiállítási képet fotózni?
Persze. Minden kiállításomnak van egy fő képe: ilyen volt tíz évvel ezelőtt a fekete tojás, négy éve a szárnyas angyal, ami voltaképpen egy motor nikkelezett hátsó lökhárítójában tükröződő kandeláber. A mostani kiállítás fő képe, Párizsban készült, a Sacre Coeur-ben, ahol igazából nem is volt szabad fotózni. Ez az egy kép készült, most ez lett a kiállítás fő képe.
Mitől lesz művészi egy ilyen kép?
Nem kell óriási dolgokra gondolni, grandiozitásra, a finom kis részletek kellenek. Sokan csak elmennek az ilyen részletek mellett, de Tihanyban is lehet például gyönyörű képeket csinálni. Meg akarom látni és láttatni az emberekkel a harmóniát. Az meg, hogy melyik kép jó, relatív: ahogy hallom a visszajelzéseket, mindenki más képet szeret, mást tart a legjobbnak, és ez az egyik legnagyobb dolog a világon.
Le lehet ezt vetíteni a portréra, lemezborítóra?
Igen, le lehet. Amikor Vasvári Pál jött hozzánk, válogatott a képek közül, amiket a lemezre akart rakatni, és végül olyat választott, amit én kiállítási képnek gondoltam.
Akkor manapság mi foglalkoztatja?
Lakásfotózás a Mi otthonunk magazin számára. Amikor még a lemezborító-fotókhoz béreltük a műtermet, Pándi Titusz, a terem tulajdonosa mindig mondta, hogy fotózzuk már le a lakásomat. Nem csináltam soha lakásfotót, az egy külön szakma, mint a fotóriporter, vagy a természetfotós, csak mindegyiket fotográfusnak hívják. Aztán Titusz jött, fotózott, én pedig gyakorlatilag ellestem tőle, hogyan kell. Most feleségem írja a cikkeket, én lefotózom a lakásokat, és működik.
Van még terve, ami nem valósult meg?
Nagyon sok ilyen van, igen. Az épület- és lakásbelső-fotózás egy régi mániámat hozza fel. Van egy épület, a Le Corbusier által tervezett ronchamp-i kápolna Franciaországban, ami gyönyörű. Tíz éve szeretném lefotózni, de egyszerűen nem jutok el odáig.
Hogyan lehet egyáltalán egy épületet, épületbelsőt szépen lefotózni? Akkor is szép, ha nincs rajta ember?
Hát hogyne. Hozzámnőttek ezek a fajta képek, még Tihanyban is van kint 30 éve készült épületfotó. Lakásfotózásnál pedig sokszor csinálunk olyat, hogy hosszú időt exponálunk, és valaki átmegy a képen. Ha ez egy csinos hölgy, akkor pláne jól néz ki, mert a férfiak kevésbé kaphatók ilyen huncutságokra. Az eredmény pedig, hogy van is rajta ember, meg nincs is.
Tanít is – mennyire tudja átadni mindazt, amit megtapasztalt?
A Fotó Spektrum fotóstanfolyamain „tanítok”, nem is tudom, hogy találtak rám – elmentem, beszélgettünk, vetítettem, előadtam mindent a 13 év Nők Lapjánál töltött évemről, a lemezborítókról, a lakásfotóról, ők pedig hallgattak. Amennyire be voltam tojva az elején, olyan jól sikerült a dolog. Egy tanítványom például az én tanácsaim után le tudta fotózni az épületet, amit tervezett. Nagyon helyes gyerekek, ritkán adódik, hogy valami olyasmiről beszélek, ami érdekel 40-50 embert. Egyébként a tanítás, a taníttatás nagyon nehéz kenyér, ugyanakkor az embereknek örömet okoz, és azt is látom, hogy szép képek készülnek.
Mennyire alakít utólag a képeken? Mennyire technikai fotós?
Semennyire. Régen mindig mondták, hogy ez fontos, de nekem sohasem volt az. Egyszer Zoránt fotóztam, és a stúdióban lévő szakember észrevette, hogy a fénymérő 400 ASA-sra volt állítva én pedig százas filmmel dolgoztam. Vérző szívvel csináltam még egy tekercset, de amikor az „elrontott” képeket előhívtuk, annyira izgalmasak lettek, hogy végül azokat használtuk fel. De ez az utólagos alakítás nem gyakori nálam, a számítógépet is csak karácsonyfatartónak használom. Pedig jó lenne többet tudni róla, mert izgalmas dolgokat lehet elérni vele.
Szóval egyfajta nosztalgiával tekint az egészre?
Nagyon fájó volt, amikor a nagyfilmes Mamiyámból levélnehezék lett, de nem tudok megválni tőle. Ugyanakkor ma már mindenhol digitális géppel dolgoznak – akik viszont ilyenen tanulnak, nehezebb dolguk lesz. Nekem torokszorító módon meg kellett tanulnom, mit hogyan kell, mert ha elszúrtam, nem tudtam másnap lefotózni Ray Charles-t. Ma már az ember egyből látja, ha elront valamit, én régebben harcoltam ez ellen, de most már elfogadom.
