„Tudni kell felrúgni a szabályokat” – interjú Eifert János fotóművésszel

0

Fotó: Tóbiás Irén

Hivatásos néptáncosból lett fotóművész, mégsem csak táncot fényképez.

Hódmezővásárhelyen indult az életem, azóta elég sok élmény van már mögöttem. Az, hogy a világ 44 országában jártam, jelzi a kíváncsiságomat – vallom, hogy a tudomány, a művészet és a hit segít megismerni a világot, én a művészetet választottam. De dolgozom fotóriporterként, emellett az esküvőktől az ételfotón át a tablóképig sokmindent csináltam és csinálok ma is. Ezek a munkák sokat segítenek a kreatív fotográfiában – az ember élményeket szerez, azok pedig beépülnek a képeibe. Két határozott irány van az életemben: egyrészt a megörökítés, a fényképezés tárgyilagossága, egyfajta dokumentarista őszinteség, ugyanakkor egy új világ teremtése. Utóbbi nem mond ellent a világ megismerésének, csak egy másik módja annak – az ember azért teremt a meglévőből egy új világot, hogy második, harmadik réteget is tudjon mutatni a befogadónak. A befogadó élménye pedig fontos, mert minden gondolat hiteltelenné válik, ha nem érződik mögötte a szenvedély, a képzelet, az a fajta vizuális élmény, ami nélkül egy kép legtöbbször unalmas és tárgyszerű.

1968 – Marcel Marceau

A szenvedélyen kívül mi a titka még a jó képnek?

Felfokozott kíváncsiság, nyitottság a világra – legyen az akár egy táj, egy levél, vagy egy vízcsepp. Ha érdekeset akar mutatni az ember, benne kell élni az életben. Ha a fotós távol kerül a témáitól, akkor mi az, ami felkeltheti az érdeklődését? Persze van az ellentétére is példa, Jan Saudek cseh fotós fél karjával cipelte körbe házában a fényképezőgépét, és az ablakpárkányába helyezett kavicsokkal, a kertje részleteivel csak egy szűk területet mutatott meg, de abban benne volt az egész világ. Egy jó fotós ezt tudja, mint egy jó író, költő, zeneszerző: egy pici dologba belesűrítve szinte mindent megmutat. A jó témához ott kell lenni eseményeken – és nem csak a kiállítás-megnyitó, vagy egy politikus-találkozó számít eseményenk, hanem mindig az, ami mögötte van. A jó fotós a világot úgy tudja belesűríteni a másodperc töredékébe, hogy abban érezhetjük az előzményeket és a következményeket.

1968 – Vágta, Budapest

Pontosan ezt szokták mondani az Ön táncról készült képeire.

Vannak zenei és koreográfiai csúcspontok, amikre érdemes koncentrálni, mert ott rajzolódik ki legszebben a test. Ugyanakkor vannak olyan pillanatok, amik a folyamatot is képesek érzékeltetni, ezt szeretem a táncfotóban.

1971 – Cirkusz, Budapest

Ezek szerint jó, ha a táncot táncos fényképezi?

Persze előny, hogy rá tudok szólni a táncosra, hogy nyújtsd a lábadat, a tartásodat emeld meg, mert tanultam, csináltam. De Pécsi József, Szőllősy Kálmán, Keleti Éva, vagy Korniss Péter nem voltak táncosok, mégis gyönyörű fotókat készítettek – azért, mert együtt éltek a tánccal. Nem csak hétvégeken fényképzetek, hanem megismerték a színpadot, a légkört, a táncosokat, beszélgettek, összejártak velük.

Hogyan jön ehhez az akt és a természet?

A tánc persze fontos téma számomra, de nem az egyetlen, és nem kizárólagos. Bármilyen furcsa, hogy ezt mondom, a tánc nagyon természetközeli művészet – a mozgások rendszere, karaktere a néptánctól a balettig az emberi természet elemeit jeleníti meg a mozdulatokban. Sokmindent a természet utánzásával fejez ki – a fák mozgásától kezdve az állatok mozgásáig, ezek nagyon izgalmasak. A test, mint rendszer fantasztikusan működik, és ennek ismerete segített hogy az aktban is könnyedén megtaláljam a magam eszközeit.

1984 – A világ végén, Balatonfelvidék

Látszólag persze sokak számára az akt szép fiatal lányok meztelen ábrázolása, de ennél jóval több. A görög-római szobrászat óta természetes, hogy az akt nem csak nő, hanem férfi, nő, gyerek, idős, fiatal. Az akttal szinte mindent ki tud fejezni az ember: fájdalmat, szeretetet, gyötrődést, még az olyan elvont fogalmakat is, mint a születés, vagy a halál. Ez izgalmas az aktfotózásban, hogy azzal tud az ember sajátos szimbólumrendszert teremteni, és meg tudja értetni másokkal.

És megértik? Elfogadják?

Sokan szeretik lebecsülni a közönséget, hogy „úgysem értik”, de tapasztalatom szerint az emberek hihetetlenül érzékenyek a vizuális művészetek iránt. A huszadik század forradalmi változást hozott – új művészeti ágak születtek, ide tartozik a film és a fotó is. Ezek az ágak egyre több helyen kötődnek egymáshoz: ma már igazán nem is nagyon szoktak különbséget tenni fotó és festészet, grafika és más vizuális művészetek között – New Yorkban, Párizsban, Londonban gyakran úgy rendeznek kiállításokat, hogy ezek az ágak együtt jelennek meg, és csak a téma a közös. A tánc olyan vonatkozásban is összekapcsolódik a fotóval, hogy sok esetben fotót, filmet is használnak háttérként – jómagam is sok fotódíszletet készítettem már különböző produkciók számára. Sok festő kitűnően fényképez és fordítva, a művészeti ágak között sincs már olyan éles határ. Szó sincs arról, hogy görcsölni kéne, hogy elfogadják-e a fotóművészetet, ma már más a probléma, ami közös a festészetel, szobrászattal: hogy meg lehet-e élni belőle?

1993 – Három kacsa, Görögország

Van erre válasz?

Hol igen, hol nem. Vannak jó példák, és szeretnénk, ha ezek lennnének a gyakoribbak, mert az emberek értékelik, gyűjtik, vásárolják a fotográfiákat.

Van különbség a hozzáállásban a külföldi és az itthoni közeg, közönség tekintetében?

A fotó, mint műalkotás megítélésében nincsenek különbségek – Macedóniában, Koszovóban volt alkalmam nemrég kiállításaim kapcsán a közönséggel találkozni, és kifejezetten örültem, hogy nem lehetett legyinteni, hogy „áhh, ez csak Balkán”. A koszovói Art Galleryben volt egy párhuzamos kiállítás helyi művészek munkáiból, amit megnéztem, és teljesen lebilincselt a színvonal, a művészi megjelenítés ereje. Ha ezekkel a művekkel Párizsban, New York-ban találkozom, természtesnek érezném, hogy egy híres galériában látom őket. A különbség az installáció módjában volt, nyugatabbra ez kiforrottabban működik. Kicsit nálunk is hasonló a helyzet – nem tudjuk eladni magunkat.

1996 – Akt cleurge stílusában

Nincs kinek, vagy csak a művészek nem tudják eladni a munkáikat?

Világszínvonalon alkotó művészek élnek mellettünk, és mi észre sem vesszük őket – egy művész ha Amerikában elér egy értékelhető szintet, akkor kialakul körülötte egy olyan környezet, hogy meg tud élni. Itthon a művésznek kell legtöbbször belepusztulni, hogy a műve valahogy élni tudjon. És ez nem a gazdasági vagy politikai helyzet függvénye. Nem is arról van szó, hogy buták az emberek, vagy rosszak lennének a művészek – ez egy fantasztikus ország. Ha az itteni tudósok, művészek, munkások átlépik a határt, látjuk, hogy ott is kitűnnek, de legalábbis jól megállják a helyüket. Nem a politika rontja el az életünket, hanem mi egymásét – gorombaságokat mondunk, hazudunk, mi tesszük az országot olyanná, amilyen.

Hungaropesszimizmus?

Nincs szükségünk pesszimizmusra, mert az emberek nem rosszak, csak hajlamosak vagyunk túlságosan hangsúlyozni a saját rossz helyzetünket. Ha rosszul kell éreznünk magunkat, annak mi magunk vagyunk az okai. Tavaly volt szerencsém Indiában kiállítani, és volt annyi időm, hogy az emberekkel, a körülményekkel megismerkedhessek. Szögezzük le: Calcuttában sokmillióan élnek hihetetlen szegénységben, mégis egyfajta bölcs derű sugárzik róluk. A szomszéd teremben volt egy kortárs indiai festő, aki állandóan mosolygott, búcsúzáskor pedig egy nyakéket kaptam tőle, ami a világ végtelenségét szimbolizálja. Mondta, hogy leukémiás, és ki tudja, mennyi ideje van hátra, de ha hordom a nyakéket, ő él – mindezt olyan mosollyal, hogy mai napig emlékszem rá. Sok hasonlóval találkozik az ember, az ilyen élmények nekem nagy mozgatóerőt jelentenek.

2003 – Angyalok tánca

Az oktatásnál is érik ilyen élmények?

Az oktatás egy igazán jó dolog, mert felfedezi az ember, hogy mennyi tehetség van. A gyerekeimen is látom, amikor néha elkérik a fényképezőgépet, hogy anélkül, hogy én segítettem volna, természetes módon érdekesen látják a világot. Azért is élvezem, ha taníthatok, mert érdekes – az akt, a csendélet egyfajta intim egyedüllétet feltételez, nekem pedig kihívás hogy ott állnak tízen, és nekem be kell mutatnom az alkotói folyamatot. Valószínűleg ez annak köszönhető, hogy előadóművészként az ember nagyszámú közönség előtt tudta a legnagyobb teljesítményt kiadni magából.

A teljesítményről beszélve: a rengeteg díj, kiállítás, könyv közül van olyan, amire a legbüszkébb? Lehet egyáltalán választani?

Nekem pályázati díjaim vannak, amiket a beküldött képek alapján egy zsűri kiosztott. Ebben az a jó, hogy amikor egy nagy nemzetközi mezőnyből, kiválasztódással lett díjazott a kép, az ad egyfajta önbizalmat az embernek. Persze a pályázatokon való részvételnek, a díjért való küzdelemnek lehetnek rossz hozadékai is, mert a zsűri kiemelése mértékadónak tűnhet, és a pályázó eszerint pályázik. Van, amikor olyan képeket is díjaznak egyes zsűrik, ahol tökéletes a megvalósítás, de nincs tűz, nincs szenvedély a képekben.

2004 – Kezek, vágyak. Sebesvíz

Szóval nem automatikusan jó minden, ami technikailag jó?

Úgy vélem, hogy a fotóművészetnek ma már nem arra kell törekednie, hogy minél élesebb, minél színhelyesebb képet csináljon, azt a technika nagyrészt megoldja. A fény a fotós legfontosabb eszköze, és itt nem arra gondolok, hogy minél több lámpával világítsunk. A bécsi grafikai főiskolán 10 éven át volt alkalmam előadóként dolgozni. Az első műtermi gyakorlaton megmutatták a 30 méregdrága lámpát – én viszont láttam, hogy egy vastag posztófüggönnyel el van sötétítve a szoba, és mondtam, hogy rakják csak a lámpákat a sarokba. Beállítottam a modellt, és finoman résnyire húztam a sötétítőt. Ahogy bejött a fény, és látták, milyen fantasztikus, éreztem, hogy eláll a lélegzetük. Egyből megértették, hogy mire gondolok.

Térjünk vissza a szenvedélyre: mitől lesz egy kép tele érzéssel?

A fényképezésben, mint szakmában fontos, hogy az ember megismerje az eszközeit, alkalmazza a technikát a lehető legmagasabb szinten – de ezek akár autodidakta módon is megszerezhető ismeretek. Fontos még, hogy a fotós megtanulja a szabályokat is, tudni kell ugyanakkor ezeket a szabályokat felrúgni. A szabályok igazából arra valók, hogy ha egy nagyon jó kép születik, legyen az festmény vagy fotó, akkor jönnek a művészettörténészek, esztéták, és megmagyarázzák másoknak is, hogy mitől jó az a kép. Különböző szabályokat vélnek felfedezni, holott a művész amikor elkészíti, nem méricskél – elvben én is ismerem a szabályokat, de az ember inkább érzi, hogy neki hogy kell komponálnia, hogyan súlyozza a képet, hogy dinamikája legyen. Utána persze az ember a saját képeit is magyarázza, főleg, ha tanít, de az élmények hatására a fotós nagyon sok esetben ösztönösen cselekszik.

2006 – Meg-Kitalált udvar, Zágráb

Például?

Szabály az, hogy portrét teleobjektívvel fényképezünk, mert úgy nem torzítja el az arc vonásait – ha viszont épp egy-egy karaktert ki akarunk hangsúlyozni, akkor szabály ide, szabály oda, a portré készíthető széleslátószögű objektívvel is. A legkiválóbb fotósok jutnak eszembe: Henri Cartier-Bresson például egy kis Leicával dolgozott, és tudomásom szerint nem használt különböző objektíveket. Ha túl távol volt a téma, közelebb ment. Sosem használt képkivágást, mindig egész kockákat nagyíttatott ki, és abban minden benne volt, amit ő meg akart mutatni. Ezért szoktam mondani a tanítványaimnak, hogy tanuljátok meg, de amikor fényképeztek, felejtsétek el, hogy a tanár úr mit mondott. Csináljátok úgy, ahogy érzitek.