Mennyire durva, hogy itt él bennem a Nikon első full-frame szenzoros tükör nélküli fényképezőgépének, a Nikon Z 7 magyarországi bejelentésének emléke, annak minden mozzanatával, a sajtóreggeli kávéillatával, Huller Gyula, a Nikon Magyarország ügyvezető igazgatójának köszöntő szavaival, Kaszás Gergely részletes bemutatójával és az első fókuszteszt próbákkal, amelyeket mindenen is igyekeztünk kipróbálni, most pedig ott tartunk, hogy a Nikon japán weblapja már a kifutott MILC-ek közé sorolja a Nikon Z 7-et, bedobva őt az 1″ típusú szenzoros 1J, 1V és 1S modellek tetemei közé (természetesen a Z 7 idehaza még továbbra is kapható, de a japán weblap szerint a gyártása már nem zajlik).
Pedig mindez csupán négy (4!) éve történt.
Azóta viszont nagyon sok minden megváltozott. Időközben jött a Covid, ami nem csak a fotótechnika piacnak vert oda, de ezeknek a sajtóbemutatóknak is. Ma már fele annyi bejelentés van egy évben, mint négy éve és ezekre már nem szokás külföldről újságírókat hívni, de már Magyarországon sem jellemző, hogy egy-egy új fényképezőgép bejelentésére összeverbuválják hazánk fotós lapjainak mind a tíz képviselőjét. Kis ország, kis piac, kis büdzsé – lehetne mondani. S valóban, megint oda jutunk vissza, hogy valahol akkor kezdődött el a nem túl jó irányú változás, amikor a fotózás átment kikapcsolódásból, hobbiból, szabadidős szellemi tevékenységből, művészetből a mindennapok rutinjává: hiszen csak előkapjuk a mobilunkat és bármikor fotózhatunk.
Azért persze aki lelkes és továbbra is az alkotás vágyáért, a világ szépségének megörökítéséért, a napi problémák bemutatásáért, vagy éppen az érzelmek kifejezéséért fotóz, nos ő továbbra is a feladatra lehető legjobb gépet és objektívet keresi, méghozzá tudatosan. Ők a mai világ igazi fotósai, csakhogy az ő kiszolgálásuk már kissé háttérbe szorulni látszik.
Manapság már a gyártók diktálnak. Ők mondják meg, hogy mire van szükségünk, 40 Mpixeles APS-C szenzoros gépre, 16-28mm-es rövidzoomra, 8k videóra, vagy éppen egy szolgáltatásokban nem éppen bővelkedő lebutított, „jóárasított” vázra, hogy legyen mire váltani és utána újabb objektíveket eladni.
Közben pedig már ott tart a magyar fotósok helyzete, hogy már főállású munka mellett, kiegészítő állásként sem rentábilis számlával, rendes polgár módjára adózva dolgozni, főállásban pedig kb. esélytelen egy új fényképésznek karriert indítani. A fizetőképes kereslet lassan elvész, az átlagember nem igényli a minőségi munkát, hiszen ott a telefonja a kezében, az, hogy milyenek a fények, milyen az utómunka, milyen a kompozíció, az ötlet, a kivitelezés: na ez már lassan senkit sem érdekel.
De ne legyünk pesszimisták, hiszen mindig van egy szűk kör, akik igényesek, akik fogékonyak a mesteri munkára, akik érdeklődnek a fotográfia iránt, csak őket kicsit nehéz már megtalálni napjaink médiazajában.
Öt éve még nem gondoltuk volna, hogy ekkora fordulatot vesz a világ: egy négy éve megjelent, új technológiás gépet szögre akasztottak, egy korábban jól működő, szakmai tudást is közlő sajtóbemutató rendszert kivezettek, a hagyományos fókusz szerepét átveszi a mesterséges intelligencia, a techújságíró feladatát pedig ellátja a marketinges, hiszen a közösségi oldalakra és a célközönségnek az is elég.
A világ változik, nem konstans, ezt pedig el kell fogadjuk.
Viszlát Z 7!
