Eredetileg is fotósnak készült?
A Kölcsey Gimnáziumban, ahová jártam, választani lehetett különböző fakultációkat. Gondoltam, kipróbálom a fotózást. Ekkoriban volt egy veseműtétem, ami miatt fél évet hiányoztam az iskolából. Egyértelmű volt, hogy nem tudok majd egyetemre felvételizni abban az évben, így jelentkeztem a Práter utcai fotóiskolába. Ha nem a fotográfiában találom meg önmagam, valószínűleg közgazdász, történész, vagy hasonló lettem volna, mert ezek is érdekeltek. A Práter utcában Baricz Katalin volt az oktatásvezetőnk, akitől – fiatal, kreatív hozzáállásának köszönhetően – feltehetően sokkal több tudást kaptunk, mint a többiek az iskolában.
Mikor érezte azt, hogy mindig is ezzel fog foglalkozni?
Az első fotóiskolai év után, egy teljes véletlen folytán. A csoporttársaimmal fotóztuk a Ki tud többet a Szovjetunióról vetélkedőt, és odajött hozzám egy újságíró a Magyar Ifjúságtól azzal, hogy neki nagyon kellenének képek erről a versenyről. Azt hittem, a verseny után sosem fog jelentkezni, de végül felhívtak, bevittem a képeimet, és kérdezték, van-e más anyagom is. Ekkor már csináltam szociofotókat is, megmutattam nekik. Így jelent meg a Magyar Ifjúságban egy férfikozmetikáról szóló kétoldalas anyagom. Ez nagy lökést adott: korábban régészeti fotográfus szerettem volna lenni, a helyem is félig-meddig meglett volna, de ekkor végleg a sajtófotó felé fordultam.
Kiktől tanult?
Sokat jelentett, hogy gyakornokként az Új Tükörhöz kerültem, és Révész Tamás tanulója lehettem. Abban az időben ez volt a legfőbb kulturális hetilap Magyarországon, rengeteg tapasztalatra tettem szert a kollégáktól, de rengeteget tanultam Szalay Zoltántól is. Keleti Éva volt a rovatvezető, a stáb pedig csupa neves fotósból állt. Utána Hemző Károly mellé kerültem a Magyar Szemléhez, a Külügyminisztérium havilapjához, velük be tudtam utazni Magyarországot. Itt dolgozott még Gera Mihály szakíró, fotókritikus, akinek tanácsai, bírálatai sokat segítettek.
Hogy lehet ilyen neves mentorok mellett megőrizni, megtalálni egy fiatal fotósnak saját magát?
Soha nem próbáltam lemásolni őket, azt fényképeztem, ami engem érdekelt. A Győri Balettet például nem is akartam egy ideig fotózni, mert akkoriban slágertéma volt. Aztán elmentem egy előadásra, ahol úgy döntöttem, fényképezni fogom, de egész másképpen, mint a többiek. Megmutatni a próbákat, öltözőket, azt, hogy hogyan készül el egy előadás – ez kezdetben nem volt könnyű, féltek attól, hogy elkapok egy hibás mozdulatot, vagy bármit, ami árthat a táncosoknak. Hosszas rábeszélés után sikerült meggyőznöm őket, hogy nem publikálok semmit anélkül, hogy megnéznék. Ezáltal sikerült egy olyan belső világba bekerülnöm, ahová mások előttem nem nagyon jutottak be – lefényképezhettem az előadásig vezető utat. Ilyen helyzetekben külön pszichikai kérdés az, hogy el tudnak-e fogadni a táncosok, amikor például az öltözőben ülnek fáradtan. Ha igen, jó képek születhetnek. Ez minden szituációban így van: az embernek a miniszterelnökkel ugyanúgy el kell fogadtatnia magát, mint egy koldussal, akit fényképez.
Ezek szerint nincs láthatatlan fotós.
Van láthatatlan fotós, de nem olyan értelemben. Az egyik módszer amikor felvállalom egy közösségben, hogy fényképezek, és megszoknak – ez egy hosszú távú dolog, így fényképeztem punkokat és skinheadeket is. Köztük voltam minden hétvégén. Kezdetben persze idegenkedtek, de mindig voltak olyanok, akikkel megtaláltuk a közös hangot. Vittem nekik ajándékképpen a róluk készült képekből, és egyre többen engedték azt, hogy fényképezzem őket. Az is a fotósteljesítményhez tartozik, hogy rá tudjam beszélni az alanyt arra, hogy az ő érdeke is, hogy elkészüljön egy jó kép. A jó kép elkészítése pedig fontos: az embernek mindig meg kell találnia azt, amitől egyéni kép a végeredmény, nem pedig olyan, amit mások már megcsináltak ugyanúgy. Megtörténik persze, hogy nem nagyon lehet válogatni: az 1989-ben a ’68-as prágai tavasz emlékére rendezett tüntetések alatt az ember csinált tíz kockát, és utána vagy eltűnt a helyszínről, vagy elvitték a civilruhás rendőrök és megsemmisíttették a tekercset.
Hogyan nézett ki ekkoriban a sajtófotózás?
Sok mindent engedtek fényképezni, de volt, amitől féltek. Rengeteg dolog nem jelenhetett meg. Bevittük a képeket a szerkesztőhöz, nevetett, és azt tanácsolta, inkább adjuk be pályázatra. Előfordult, hogy a pályázaton nyertek a képek, de ekkor sem publikálták őket. Kiállításokon viszont megjelenhettek. Egy idő után egyre többen lettek kíváncsiak ezekre a kiállításokra, mert olyan képeket láthattak, amiknek nem volt más nyilvánossága. Rendszeresen előfordult, hogy egy-két „hivatalos” ember a megnyitó előtt körbement, és levetetett néhány képet – volt, hogy csak a fotós neve volt kiírva, és az, hogy díjat nyert, de a kép nem volt ott. Előfordult olyan is, hogy kellemetlenebb portrékat csináltunk – nekem is van egy ilyenem Kádárról, amikor már nagyon össze volt esve. Lefényképeztem, és körbelestem a teremben, hogy észrevette-e valaki, de hálaistennek senki sem szekált érte. Voltak ilyen pillanatok, amiket az embernek el kellett kapnia – hogy ne csak egy megszokott Kádár János legyen a képen, hanem látszódjék a rendszer vége.
Hogyan kerülheti el az ember, hogy ugyanazt fényképezze, mint mindenki más?
Néha nem lehet elkerülni. A fotós elmegy egy eseményre, kitalál egy jó szemszöget, és ha a többiek látják, szinte ugyanazt megcsinálják. Az embernek ilyenkor saját magának is presztízskérdés, hogy amikor az olvasók szembesülnek egy esemény képeivel, az ő képét tartsák a legjobbnak.
Ezért a szemléletért ment a HVG-be is?
Nekem eszembe sem jutott a HVG-hez jönni egy jó darabig. A Magyar Szemlétől a Magyar Hírlaphoz kerültem, ott rovatvezető-helyettes lettem. A napilap hajtós világa fárasztó, de megvan a jó oldala is: egyrészt ha el kell intézni valamit, az ember gyorsan megtanulja, kit hívjon, hová menjen. Másrészt folyamatos az önkontroll, a fotós naponta szembesül saját munkáival. Ezenfelül a napilapot könnyebben odaengedik bárhová az eseményeken – a Magyar Hírlapnál ráadásul hagytak utazni minket. A berlini fal bontásától kezdve az örmény földrengésig sok helyen ott lehettünk. A Hírlap után dolgoztam a Köztársaság című lapnak, majd egy darabig szabadúszó voltam. A rendszerváltás környékén sokat dolgoztam külföldre, például a New York Times-nak fotóztam a szlovák függetlenedést. Aztán már a Reform fotósaként utaztam Oroszországba. Az a munkahely azért volt jó, mert a lapban minden héten volt képriport, így nagy felelősség volt, hogy hetente ott volt két oldal, ami csak ránk várt.
Létezik még egyáltalán képriport itthon?
A Magyar Nemzetnek van képes melléklete, amivel néha nagyon jól élnek, néha viszont nem elég jól. Ahhoz, hogy mindig jó legyen, több fotós és több idő kell, ezt a luxust sajnos kevesen engedhetik meg maguknak. De visszatérve a HVG-hez: a Reform új tulajdonoshoz kerülése után nem kívántam már ott dolgozni, ekkor hívtam vissza Lipovecz Ivánt, a HVG akkori főszerkesztőjét, aki már jelezte előtte is, hogy szeretne egy jobb, képesebb HVG-t. Olyan emberekkel építkeztünk, akikkel szerettünk volna, szakmai problémánk nem volt. Kezdetben még voltak képriportok is, ez a lelkemnek nagyon hiányzik.
Mennyire kíván más látószöget a képszerkesztés a fotózáshoz képest?
Nem kíván mást. Az ember abból indul ki, hogy ő maga mit csinált volna. Ha annál jobbat hoznak, akkor meg tudnak győzni. Fazekas Istvánnak például volt egy olyan anyaga, amin Csányi Vilmos etológus arca tükröződött a kutyája szemében. Hihetetlen zseniális ötlet, nekem nem jutott volna eszembe. Jó, hogy itt a kollégáknál olyan az egymáshoz való viszonyuk, hogy mindenki örül a másik jó képének, nincs irigykedés. Sokszor persze az olvasók nem is látják egy képről, hogy jó, mert nem jelenik meg elég nagy méretben: a HVG kicsit konzervatív. Tipográfiában az Economisthoz hasonlít, de a korlátokat azért néha lehet döntögetni. Az pedig, hogy egy sorozatból mi a legjobb kép, ízlés kérdése. Előfordul, hogy hármunknak háromféle kép tetszik egy anyagból, az esetek nyolcvan százalékában viszont megegyezik a véleményünk. Néha, amikor egy adott témához keresek képet, látom, hogy valaki más már kiválasztotta régebben ugyanahhoz a témához. Ez is azt jelzi, hogy hasonló a felfogásunk.
Mitől lesz jó egy kép a HVG-be?
Egyrészt a politikai szereplőkről meg kell csinálni egy HVG-fotósnak mindent: még ha az illető most a csúcson is van, lehet, hogy fél év múlva meg fog bukni, akkor nekünk legyen meg az is képben, előre. Igyekszünk minél többféle szituációban lefényképezni a közszereplőket, nem csak munkájuk közben, de civilben is. Az interjúknál mindig próbálunk egy második képet is készíteni, ami nem arról szól, hogy hogyan néz ki az adott ember beszéd közben, hanem van egy másik üzenete is. Ez néha nem működik, mert a sajtósokban van némi ellenállás, hogy a rangos interjúalany nem bohóc, de ha a fotósnak jó a meggyőzőereje, akkor rá tudja beszélni az alanyt. Nagyon fontos, hogy ezek a jó képek maradjanak meg az emberekben, és ne egy átlagos munka. Amikor pedig nem a saját anyagainkból válogatunk, tudjuk, hová kell nyúlni, hogy kik azok a fotósok, akik a nekünk megfelelő képeket készítik Szerencsére ez is jól kialakult az évek során.
Nem csak fotós, aktívan szervez is a fotóséletben.
Sosem akartam különös lenni, de amikor voltak feladatok, én elvégeztem őket. Mindig megmondtam a véleményemet anno a sajtófotó-válogatás közben, így bekerültem ebbe az áramlatba, látták, hogy részt veszek a dolgokban. Ez egyfajta késztetés is – elnöklöm a MÚOSZ fotóriporteri szakosztályát, amikor pedig találkoztam különböző szakmai kihívásokkal, Kincses Károllyal és Kolta Magdival megalapítottuk a Mai Manó Házat. De akkor vagyok nyugodt, amikor megvannak az emberek, akik tehetségesen vezetik például a Mai Manót, nekem pedig elég bemennem, és örülnöm, hogy ez van, és működik.
