„Attól lesz szép, hogy szeretik egymást” – interjú Varga Csaba esküvőfotóssal

0
Hirdetés

Hogyan lesz valakiből hivatásos esküvőfotós? A legtöbben ezt valami mellett csinálják.

Azért mondják, hogy fényképeznek esküvőket is, mert kizárólag ebből egyelőre kevesen tudnak itthon megélni. Ennek több oka van. Egyrészt a nemzetközihez képest Magyarországon jóval alacsonyabb a szolgáltatás árszínvonala. A magasabb minőség, értelemszerűen többe is kerül. Lassan emelkednek ugyan az elvárások a megrendelői oldal részéről, de ez a szakma itthon még messze nincs letisztulva. A másik pedig az, hogy az ember valahonnan jön, senki sem kezdi esküvőkkel. Én is így voltam, mind a mai napig dolgozom a Független Hírügynökség megbízásából, fotózok koncerteken és rendezvényeken, de divatfotózok is, például a Magyar Esküvő Magazinnak és egyéb munkáim is vannak. Nagyon szeretem a mozgást, az embereket, az érzelmeket, nem szeretek viszont statikus dolgokat fotózni. Szóval az esküvőfotózás tipikusan idényjellegű munka, pont, mint a balatoni felszolgálás – nyáron megy, de télen mást kell csinálni. Az is igaz, hogy nyáron viszont szinte teljes egészében ez a munka tölti ki az időmet.

 

Gyerekkori szerelem a fotózás, vagy később jött?

Abszolút gyerekkori, volt Pajtás gépem is, aztán lett egy Szmenám, az első nyári munkámból pedig vettem magamnak egy Zenit 12XP-t, amire nagyon büszke voltam. Olyan objektívjeim voltak hozzá, amit mind a mai napig felülmúlhatatlannak tartok. Ezek a régi orosz lencsék nagyon jól meg voltak konstruálva. Maga a tudatos fotózás egyébként valamikor a nyolcvanas évek elején kezdődött egy kis fotós kötettel, ami alapvető élmény volt és eldöntötte a későbbi érdeklődési körömet.

 

Mikor lett a hobbiból munka?

Szabadúszóként kezdtem, az első képem, ha jól emlékszem a nyolcvanas évek végén jelent meg. Mindig is fotóztam esküvőket, de 2-3 éve csinálom komolyan, az elmúlt években ástam magam bele igazán.

 

Hogyan jön egy-egy megbízatás?

A jó esküvőfotósnak híre megy. A legideálisabb az, amikor lefotózok egy párt, és ajánlanak engem másnak. A másik fele a marketing, hirdetni kell magadat folyamatosan, emellett a referenciáknak is olyanoknak kell lennie, hogy szóba álljanak veled azok, akik mondjuk az oldaladra tévednek. El kell azt érni, hogy ismertté váljon az ember a menyasszonyok körében. Ráadásul ez speciális munka, mert jó esetben egyszer van egy esküvő, nincsenek visszatérő vendégek.

 

Van tipikus magyar esküvő?

Általában van az itthoni esküvőknek egy megszokott forgatókönyvük. Az én saját forgatókönyvem persze speciális, mert én a fotózás szemszögéből nézem az egészet. Egy nyugati trendeket követő esküvőfotózás legtöbbször az előkészületekkel kezdődik, fotózzuk a beöltözést, és ahol van leánykikérés, azt is. Egy esküvőn ketten vagyunk fotósok, és két nézőpontból fotózzuk az eseményeket. Mindkettőnknek sajátos a látásmódja, ami egyedi összhangot teremt az esküvői riporthoz. A másik előnye ennek a típusú fotózásnak, hogy egyszerre több helyszínen is jelen tudunk lenni. Sokszor van például az, hogy a vőlegény elindul valahonnan, ilyenkor tudjuk követni, mit csinál ő, és mit a menyasszony. Van, amikor ezek a legmeghatóbb pillanatok, egészen érdekes képeket szül, amikor először látják meg egymást a nagy napon. A következő lépés a ceremónia, utána elmegyünk egy egy-két órás kreatív fotózásra, ezután következik a vacsora, itt nem fotózunk. Az azt követő bulin viszont igen, ott jönnek a különféle események, mint a menyasszonytánc, menyasszonyrablás, tortaszeletelés. Persze vannak különbségek, de jellemzően erre a láncra van felfűzve egy esküvő menete.

 

Van olyan, ami tabu? Ha a nagybácsi az asztalon táncol, arról szabad képeket készíteni?

Azt mindenképpen lefotózom, pláne, ha a nagybácsi egyébként sosem táncol. Nem sok olyan pillanat van, ahol nem készítek képeket, az evés az egyetlen, ahol nem akarom kifotózni a falatot a szájukból. Általában hajnali egy-két óra magasságában, amikor már kezd oldódni a hangulat, le szoktam tenni a gépet. Ők még buliznak, de én akkor már távozom, részeg embereket nem fotózok. Bár ha kérik, akár azt is megteszem.

Mennyire vagy ilyenkor részese az ünneplő tömegnek?

Teljes egészében, de nem úgy, hogy én legyek előtérben. Mindenképp részese kell, hogy legyek, mert ha valakit fotózok, kialakul közöttünk egy kontaktus, és ennek jónak kell lennie. Amikor a párt fotózom, fontos, hogy bízzanak bennem. Egy jó esküvőfotós nem erőltetheti rá az akaratát az alanyokra, meg kell lennie az összhangnak. Az események alatt pedig ott vagyok a történéseknél, de csak a háttérből. Inni persze nem szabad, az nem profi hozzáállás.

 

Említetted a kreatív fotózást, ezek szerint több műfaj is van egy esküvőn belül?

Két stílusban fotózom, az egyik a kreatív fotózás. Ilyenkor nagyjából én mondom meg a párnak, mit csináljanak. Ennek is két ága van: lehet szigorúan beállított, divatkép-szerű, és van egy másik megközelítés, amikor annyiban instruálom őket, hogy itt a helyszín, a háttér, és mozogjanak szabadon. Ellazulnak, sétálnak, én pedig fotózom őket. Ez szintén beállított fotózás, mert nem az van, hogy véletlenül sétálnak arra, de az apró részleteket ők viszik bele. Fontos, hogy ez egy interaktív dolog, ők maguk is hozzáadnak a dolog kreatív értékéhez. Akkor lesz jó, ha ők is benne vannak a játékban. Nincs az a pár, akikből szép képeket lehetne kihozni, ha idegesek, unják az egészet, és már mennének tovább.

 

Ilyenkor mit csinálsz?

Ha kell, még bukfencezek is. Vigyorgok, egy lábon ugrálok, próbálom őket úgy ellazítani, hogy ne érezzék azt a feszültséget, hogy ajaj, most fotóznak engem. Az arc teljesen átrendeződik a feszültségtől, és az a képeken nagyon merevnek hat. A legszebb fotókat a spontán reakciók eredményezik, ha a menyasszony őszintén elneveti magát, abból jó kép lesz. Emellett igyekszem elkerülni a közhelyeket és a sablonokat, nincs fa mögül kikukucskálás, vagy ilyesmik. Érdekesség, hogy akik engem megtalálnak, általában többre is vágynak ennél.

 

Ilyenkor érzed azt a felelősséget, hogy ha minden jól megy, a te képeid lesznek az unokáik falán?

Nagy felelősség fotózni egy esküvőt, de ha az ember feszülten, stresszesen megy oda, akkor remegni fog a keze, nem tud koncentrálni, hibázik. Fontos a magabiztosság, ráadásul ez a párokra is kihat: ha azt látják, hogy sokáig babrálok a géppel, ideges vagyok, akkor a feszültség rájuk is átragad. De ha azt sugárzom, hogy az egész játék, akkor ők is így fogják majd fel. Az oldottság egyébként fontos az esküvő többi részénél is, izgulva nem lehet úgy végigmenni sem a sorok között, hogy ne verjek le egy poharat.

 

Mitől lesz szép egy pár a fotón?

Nagyon egyszerű és határozott a válaszom: attól, hogy szeretik egymást. Ha mélyen szeretik egymást, képesek kizárni a környezetüket, a fotózáskor pedig pont ezt kell tenni, én pedig le tudom fotózni őket ebben a természetes érzésben. Sajnos előfordul, hogy nem látom ezt annyira, és akkor a képeken sem jön vissza.

 

Ilyenkor szólsz nekik, hogy meggondolták-e az esküvőt?

Tényleg van úgy, hogy már az elején érzed, hogy megvan-e a pátosz, a tisztelet a pár tagjai között. Ezért van az, hogy nem is vállalok el mindent, mert nem volt meg sem felém, sem egymás felé az a hozzáállás, aminek meg kellett volna lennie. Amikor igazán, mélyen szeretik egymást, azt egyértelműen lehet érezni. A fényképet nem lehet megkerülni, főleg a szertartáson: egy kép mindent rögzít, ott van két dimenzióban a hangulat. Ki lehet szúrni, hogy valakinek a feszültség miatt rendeződik át az arca, vagy azért, mert azon gondolkozik, vajon jól meggondolta-e. De a világért sem szólok, Isten ments.

 

Tagja vagy a Nemzetközi Esküvőfotós Szövetségnek (WPJA). Ez milyen szervezet?

Lehet pályázni, hogy tag legyél. A képeid alapján egy elég szigorú követelményrendszer szerint eldöntik, hogy bekerülhetsz-e. Ez egyfajta minőségbiztosítási dolog. Mivel ez fotózsurnaliszta szövetség, azt nézik, hogy a képeid mennyire felelnek meg a műfaji követelményeknek.

 

Ez a kreatív fotózás mellett a másik ág?

Igen, ez a stílus beavatkozás nélkül követi végig az esküvő eseményeit. A két stílus vegyesen zajlik, például a vacsoránál is, ha szépek az éjszakai fények, kihívom a párt, csinálunk egy-két kreatív képet, aztán visszaállunk a riportműfajra. De zömében a vezérszál az esküvőriport – az egész a végén áll össze, akkor rendezem az eseményeket, ez áll össze egy kerek egésszé, ami egy történetet mesél el. Esküvőriportból például szép fotókönyveket lehet csinálni, a kreatív képekből pedig szép fotóalbumokat.

 

Volt már nagyon furcsa megkeresésed?

Valahol minden esküvő egyedi, de vannak érdekes trendek. Egyre többen kérnek például elegáns, klasszikus portrékat. Olyat, ami nagyanyáink falán van bekeretezve. Első pillanatban az ember azt gondolná, hogy nincs is ennél egyszerűbb feladat, csak be kell állítani a párt. Pedig nem könnyű úgy elkészíteni, hogy visszaadja a hangulatot. Ez az a fotó, ahol mindennek a helyén kell lennie – a megvilágításnak, a póznak és a környezetnek is. Szintén új divat az úgynevezett „trash the dress”, ez külföldről jött be hozzánk. Amikor vége az esküvőnek, a menyasszony megsemmisíti, vagy tönkreteszi a ruháját. Beleugrik a vízbe, sárban fetreng, ilyesmik. Egy fotós szemével ez nagyon izgalmas dolog, de komoly mögöttes filozófiája is van. Egyszer megyek férjhez, itt az esküvői ruha, ott áll majd a szerkényben, de nincs rá már szükségem. Picit olyan ez, mint a mandala, amin hónapokig dolgoznak a szerzetesek, és egy mozdulattal elsöprik. Ezzel megszűnnek a habos-babos illúziók, onnantól kezdve férjnél van a menyasszony.

 

Miben vagy egy munka során?

Strandpapucs, rövidnadrág, izompóló. Na jó, csak viccelek, valószínű, ki is vágnának az esküvőről, teljesen jogosan. Be kell illeszkedni, egy könnyű, elegáns ruha a megfelelő, ami nem feszélyez. Van, amikor felmászok valahová, van, hogy a földön fetrengek, ezt is bírnia kell, meg kell találni az ideális egyensúlyt. Fontos, hogy végig beleolvadjunk a tömegbe, de nem csak a ruhánál, a mimikánál, mozdulatoknál is. Amikor fotózom az embereket és észrevesznek, mindig haptákba vágják magukat és mosolyognak. Az emberek megszokták, hogy így fotózzák őket, nekem viszont olyan képek kellenek, amiben a résztvevők megélik magát az esküvőt. Ehhez kell észrevétlennek lennem. Általában kihangsúlyozom, hogy ne foglalkozzanak velem, mintha ott se lennék.

 

Máshol is divat ez a spontán megközelítés?

Magyarországon ez pár éve van. Nemzetközileg is vegyes a helyzet, Kínában például előszeretettel fotóztatják magukat az emberek műteremben, ott inkább az a divat. A fotózsurnaliszta megközelítés elsősorban Ausztráliában, Amerikában közkedvelt és egyre inkább Európában is.

 

Mennyire technikafüggő egy esküvő lefotózása?

Azt szokták mondani, hogy bármivel kell tudni jó képeket készíteni, de persze fontos, hogy a nálam lévő gép strapabíró legyen, vagy az objektív tudja azt a fényerőt, amire szükségem van. Nagyon fontos, hogy meg tudjak bízni a saját technikámban, hogy tökéletesen ismerjem, és megbízzak abban, ami a kezemben van. A biztonság kedvéért mindenesetre mindig több váz van nálunk.

 

Mennyit alakítasz utólag a képeken?

A riportképeken gyakorlatilag szinte alig alakítok, a kreatív képekkel több az utómunka. Van, hogy órákat töltök azzal, hogy egy kép megfelelően nézzen ki a végén. Egy esküvőn 70%-ban riport, 30%-ban kreatív kép születik, egy hétvégi fotózás után kell egy hét, mire az anyag összeáll. Egy teljes esküvőn több mint kétezer kép készül el, ebből kell kiválasztani azt a párszázat, amit majd odaadok, ezeket a képeket dolgozom ki. Azt mondják, hogy a Photoshoppal bármit meg lehet csinálni, de ha nincs fény, vagy rossz a beállítás, azt nem lehet kijavítani. A képnek tükröznie kell azt a valóságot, amit megfotóztam, de egy kreatív képnek még szebben, még elmélyültebben kell ezt tennie. Fontos, hogy az eredeti hangulat ott legyen, mert ha az nincs ott, csinálhatok bármit a számítógéppel, nem lesz belőle jó kép. Próbálok nem sablonok szerint gondolkozni, keresem a lehetőségeket, mert lehet, hogy a párnak tetszik, amit csinálok, de ha nekem nem, akkor előbb-utóbb belefásulok, sablonos lesz az egész.

 

Szóval a jó fotós titka a változatosság?

Nem attól lesz valaki jó fotós, hogy jó gépe van. Inkább attól, hogy amikor odakerül egy esküvőre, vagy bárhova, ahol dolgoznia kell, akkor oldottan, feszültségektől mentesen képes együttműködni a környezetével. Rám akkor hatnak a dolgok, ha üres a tudatom: ha folyton csak az elvárásoknak akarsz megfelelni, elszáll a pillanat. Együtt lélegzek a környezetemmel, ami hat rám, és ha ismerem a gépemet, le is tudom fotózni. Ez egy pillanat műve, de meglesz az az egy kép, amit ha elcsípsz, rögtön érzed, hogy ez jó lett. Volt olyan is, hogy kivettem a 16 gigás memóriakártyát 20 kép után, nehogy valami történjen azzal az eggyel, amiről tudtam, hogy nagyon jól sikerült.

Van valamilyen nagy terved a jövőre nézve?

A következő esküvő. Mindig a következőre koncentrálok, nincsenek nagy terveim, elégedett vagyok azzal, ami van. Amikor megmutatom a képeket, lássam az arcukon az örömet. Számomra a legkritikusabb pont az átadás pillanata, egyedül ekkor izgulok az egész munka során. Valószínű, ezért csinálom az egészet, mert itt jön vissza felém az, amiért dolgoztam, ez lendít előre engem.