Van konkrét élményed, ami alapján elkezdtél fotózni, vagy egy hosszabb folyamat volt, amíg ezt választottad?
(fotó: Imre Gábor)
Művész családba születtem, a szüleim kedvesen erőltették, hogy fiú ikertestvéremmel együtt a Képző- és Iparművészeti Szakközépbe jelentkezzünk. Én akkoriban jól varrtam, volt kézügyességem, eszembe sem jutott a fotózás. Ennek ellenére anyukám tanácsára a fotó szakot kezdtem el, és az első szakmai feladatnál volt életemben először kamera a kezemben. Bár az osztálytársak elmagyarázták, hogyan működik, azt elfelejtették mondani, hogy nem kell „B” idővel fényképezni… Mindegyik képem életlen, homályos lett, teljesen el voltam keseredve. Hát így kezdődött.
De aztán mégis ott maradtál.
Az első tanév első féléve kínlódás volt, nem szerettem a feladatokat, míg második félévben magamnak választhattam. Az már jó volt.
Ez a szabadság ma is jellemző rád?
Inkább képzőművésznek definiálom magam, mint fotósnak, mert elég szabadon használom ezt a technikát. Ha a művészeti munkámra gondolok, senki nem szól bele. Nagyon pici korlátok vannak: ha egy kiállításra készül az ember, akkor tekintetbe veszi mondjuk a hely adottságait. Ugyanakkor csinálok alkalmazott fotót is, mellette pedig tanítok elég sokat. A növendékeimnek is mindig azt mondom: lehet az alkalmazott fotót úgy csinálni, hogy az ember fújol rá, de lehet úgy is, hogy megtalálja benne a saját örömét. Az a munkám, amit szeretek csinálni, én így fogom fel.
Mennyi van a képeidben azokból a fotósokból, művészekből, akiktől tanultál?
Nem sok. A jó mester-tanítvány viszonyban a tanítvány nagyon nyitottá válik, a mester pedig nem engedi meg magának azt az arroganciát, hogy átverje a tanítványon a saját elképzeléseit. Alázatos figyelem kell, amivel az ember a tanítványt segíti abban, hogy megtalálja az útját. Szerencsére nekem voltak az életemben ilyenek, akiknek a segítségével a nekem tetsző irányba tudtam menni.
Képzőművészként definiálod magad. Most akkor művészet a fotó, vagy nem?
Amikor elkezdtem a pályámat, még éles határvonalak voltak a képzőművészet és a fotográfusok között, akár a kiállításokat, akár a szakmai szervezettséget néztük. Én akkor nem tudtam beilleszkedni a fotóról alkotott szigorú meghatározásokba, így lettem képzőművész. Akik viszont ezt még ma is kérdésnek tekintik, azok nem veszik észre a pozitív változásokat. Mára elmosódtak a határvonalak, szabadon átjárhatóak. Attól pedig, hogy valaki művészeti ágakat osztályoz, a hideg futkos a hátamon. Eleve nem vagyok a hierarchikus gondolkozás híve. Nyilván mindig vannak súlypontok, de megmondani, hogy mi van mi fölött…
Hogyan készítesz képet? Előre elképzeled, vagy nekifutsz úgy, hogy most akkor lássuk, mi lesz?
A fejemben már sokkal előrébb tartok, mint amin éppen dolgozom. Elkezd érdekelni egy ötlet, lehet az bármi – szépen lassan pedig kialakul az, hogy hogyan lehet az ötletet vizuálisan visszaadni. Ekkor kezdhetem el a kivitelezést, ami szintén hosszú folyamat, és sokszor felülírja az eredeti terveket is. Hogy mi lehet ebből, arra egy jó példa: a kiindulópont az, hogy szeretem az oknyomozós műsorokat. Ebből jött az az ötlet, amikor beköltöztem egy kiállítótérbe, átjöttek a barátaim is, az egész végén pedig meghívtam egy igazi rendőrségi helyszínelő csoportot. Ők összerakták, láthatóvá tették, hogy mit csináltam, amíg ott laktam. Magát a nyomozati anyagot állítottam ki, és otthagytam a helyszínelő-csoport narratíváját a kiállított helyszínnel.
De ez azért más, mint a fotó.
Igen ez nagyon konceptuális munka, de említhetek más, fotós munkát is. Amikor kövérebb voltam, nagyon foglalkoztatott, hogy mennyire érdekli az embert a saját súlya. Sohasem látjuk magunkat igazán, egy torz képet tapasztalunk csak meg, ha belenézünk a tükörbe, vagy látunk egy fényképet. Kerestem ezért egy kövér modellt, és róla csináltam olyan fotókat, mintha ön-testképek lennének. Sokan megdöbbentek, amikor látták őket – azt a testképet senki nem akarta magáénak.
Mennyire tartósak ezek az ötleteid? Előkerülnek újra, vagy csak pillanatnyiak?
Mire egy hosszú folyamat végén elérek oda, hogy megvalósítok egy ötletet, eljutok ahhoz az érzéshez, hogy kielégítően körbejártam egy kérdést, hogy választ kaptam. Azt gondolom, hogy amit az ember művészként csinál, az a saját viszonya a külvilággal – én így keresem meg a válaszaimat. Aztán hogy van ebben egy kicsi exhibicionizmus, mert az egészet meg is mutatom mindenkinek, az a dolog másik része.
Ez egyfajta misszió is? Megmutatod a válaszokat másoknak?
Az alapszándék sosem volt ilyen, de érdekes módon csináltam társadalmi problémákra reagáló munkákat is. Készítettem portrésorozatot melegekről akkor, amikor sokkal erősebb voltak az előítéletek – olyan szinten, hogy még engem is megkérdeztek, hogy miért fényképezem őket, meleg vagyok? A legutolsó munkám is elég erős médiakritika, párkeresés-kritika. Az viszont, hogy mi lesz a téma, nem ezeken múlik, hanem azon, hogy engem épp mi kezd el érdekelni.
A médiakritika-projekt kulisszái mögé bekukkanthatunk?
Ez egy tévéműsor, egy főzőshow. Megtanítom benne a lányokat a babonákra, hogy mit kell csinálniuk ahhoz, hogy férjhez mehessenek. Átfogó kutatást végeztem a babonák körében, aztán elgondolkoztam azon, hogyan lehet ebből valamilyen vizuális. Végül ez lett, a főzőműsor egy nagyon friss, mai forma – lesz hozzá szakácskönyv is, és a Knoll galériában lesz kiállítva jövő év elején.
Volt olyan, hogy magadat is meglepted egy hirtelen jött ötlettel?
Volt, ami nagyon egyszerűen született meg, és nagyon jó végeredménye lett. Nem vagyok híve annak, hogy túlbonyolítsak egy munkát. Sokszor egy pillanat alatt meglátsz valamit, ahhoz találsz egy jó formát, és abból lesz a legjobb eredmény. De ilyen ritkán van, én is egyre kevesebbszer fényképezek úgy, hogy csak meglátok valamit.
És amikor embereket fényképezel, az inkább fotós-modell viszony, vagy közös játék?
A modell arra van trenírozva, hogy ha a fotós kér tőle valamit, akkor azt megcsinálja. A portré teljesen más. Ott a végeredmény együttműködésből születik, nem tudod magadat kiszippantani. Nincs olyan, hogy objektív portré, hogy hová billented el a hangsúlyt, az rajtad múlik. Annie Leibovitz képei például róla szólnak. Kitalálta a koncepciót, ráhúzta az alanyra, és megvalósította önmagát. Robert Mapplethorpe klasszikus portréi ezzel szemben kevésbé tűnnek úgy, mintha erősen komponáltak lennének – én inkább az utóbbit érzem magaménak. Ebben nagyon sok kommunikáció, figyelem van. Szeretek játszani is: Réz Andráséknak csináltam meleg fiúkról menyasszonyi ruhás képeket, kutyakakiról divatfotó-sorozatot.
Vannak olyan ötleteid, amikre azt mondod, hogy más nem tartaná olyan jó ötletnek?
Nem csapkodok a saját kezemre. Ha van valami, amit meg akarok csinálni, akkor megcsinálom, legfeljebb nem mutatom meg a végén. Soha nem azt nézem, hogy másnak tetszik-e, mert ha ezt nézném, az zsákutcába vezetne. Vélt vagy valós indokok alapján hoznék döntéseket, amik nem az enyémek.
Mennyire kell magyaráznod az elkészült alkotásokat?
Ez vizuális műfaj, ha birtoklod a nyelvet, valamennyire olvasni fogják a munkáidat. Az, hogy milyen olvasat jön létre, nem érdekel. Olyan szempontból nem, hogy bízom abban, hogy valamennyire közelít az én elképzeléseimhez. Ugyanakkor olvasok néha olyan kritikát, ami lenyűgöz, hogy mások mennyire más történetet látnak bele a munkáimba. Ma már a filozófia is azt mondja, hogy az alkotóról áthelyeződött a hangsúly a nézőre, benne alakul ki a kép, annak értelmezése.
Tehát nem vagy egy asztalra csapkodós típus, hogy „márpedig én ezt akartam mondani”?
Ha nagyon félreértelmezik nekem nem tetsző módon, nyilván megvédem, de a növendékeimnek is mindig mondom: nem állhatsz folyton ott a munka mellett, hogy megmagyarázd.
Említetted a filozófiát: mennyire játszik közre a munkáidban az, amit épp olvasol?
Ezek sohasem konkrét ötletek, de nagyon inspirálóan hatnak. Mindenkinek ajánlanám a filozófiát, engem lenyűgöz, amikor valaki a szavaival épít fel egy világot. Még akkor is örömmel merülök el ezekben, ha háromszor kell elolvasnom, hogy értelmét találjam – ilyenkor viszont eltűnök egy-egy világban, felismerésben. Nyilván hat arra, hogy mire kérdezek rá, hogy mi foglalkoztat – ezért befolyásolja a munkámat is.
Ezt is tanítod?
Igyekszem jó mester lenni, kicsit mindent tanítok. A célom az, hogy gondolkozni tanítsak. A technikát hiába adja az ember a diákok kezébe, ha nem tanítja meg őket, mit csináljanak vele. Hiába jók a kész művek technikailag, ha nincs mögöttük elképzelés. Meg kell tanítani őket ezt a nyelvet úgy használni, hogy a saját gondolataikat le tudják rá fordítani.
Akkor nem vagy egy technofil ember.
Egyáltalán nem. Bár birtoklom a tudást, például tanítok műtermi világítást is, a technika önmagában semmit sem ér.
Mi a titka akkor? Mi viszi bele a pluszt?
Kell egy nagyon erős önmegkérdőjelező, kifelé figyelő személyiség. Aki válaszokat keres, nem csak feladatokat hajt végre. A boldogtalanság ott van, amikor erőltetjük a válaszkeresést, amikor át akarunk lépni saját magunkon. Van, aki jó fotós, de nem akar művészi fotókat csinálni – és ez így van jól, nem muszáj mindenáron művésznek lennie az embernek.
Mi az, ami még kimaradt az életedből?
Játékfilmet szeretnék.
Rendezni?
Írni, rendezni, és lehet, hogy operatőrködni is. Már vannak jegyzeteim, hogy mit tennék mindenféleképpen bele, kicsit önéletrajz-szerű, regényes dolog lenne. De még nem tudok annyira bánni a mozgóképpel – mindig úgy tanulok, hogy kitalálok egy projektet, és megtanulom hozzá a technikát. Mostanában elég sok filmes ötlet van a fejemben, úgyhogy lassan-lassan birtokba veszem ezt a tudást is. Az viszont nagyon tetszik a filmezésben, hogy csapatmunka. Világéletemben egyedül dolgoztam, a csapatmunka pedig nagyon inspiráló lenne.
