(fotó: Huszti István)
Van első fényképezőgépes élményed?
Középiskolás koromban festőnek készültem, jártam rajzolni, művészettörténetből érettségiztem. A bátyámmal együtt, aki most festő, kreatív gyerekek voltunk, nekem is megtetszett a rajzolás. De nem voltam elégedett a rajzaimmal, viszont amikor érettségi környékén elmentünk a padlásra fotózni egy barátommal hosszúexpós képeket, nagyon megtetszett a végeredmény.
Hogy jutottál el odáig, hogy ebből élj?
Ahogy egyszer Martin Parr mondta, az a fotós, aki ebből él. Szerintem igaza is van, valahogy meg kell oldani, különben hobbinak hívjuk.
És mikor lett nyilvánvaló, hogy nem hobbi?
Az ember elhatározza, hogy mától fogva nem dolgozik mást, aztán jönnek az ínséges évek. A fotó előtt sziklát másztam, a nyári túrákra ipari alpinistaként kerestem meg a pénzt. Az egyik rosszabb belvárosi munka után elhatároztam, hogy mától nem fogok, csak fotózni.
Mindig is a fotóriporteri vonal tetszett?
Ez egy furcsa zavar velem kapcsolatban, mert attól, hogy egy olyan helyen dolgozom, aminek ekkora a publicitása, alapvetően fotós vagyok, nem pedig riporter. Az egész fotográfia kicsit lebecsült dolog itthon, vannak fotóművészek, fotósok, fotográfusok, fotóriporterek – talán nincs még egy nyelv, amin ennyiféle módon lehetne kifejezni, hogy valaki kamerát használ.
De mégis fotóriporter lettél.
A riporterséget a véletlen hozta: volt a barátaimnak egy multimédia stúdiója, aminek a fotós anyagait én gyártottam. Oda jött be Nádori Péter, aki az akkor induló Origo főszerkesztője, és megkérdezte, akarok-e nekik dolgozni. Arra a kérdésre, hogy mit kell csinálni, azt mondta: kapsz egy parlamenti belépőt, mehetsz unatkozni, és a kezedbe nyomunk egy digitális gépet. Ez nagyon csábító volt, egyrészt, hogy munkát ajánlanak, másrészt, hogy digitális gép, harmadrészt pedig nem nagyon volt akkor olyan fotós, aki kizárólag online-nak dolgozott. Az első elismeréseket ugyanakkor nem a fotóriporteri munkáimmal nyertem. A Pécsi József ösztöndíjat kísérleti fotóval kaptam meg, a Lucien Hervé-díjra sem fotóriportot küldtem be. Kérdezték már egy beszélgetésen, hogy lehet, hogy a fotóriporteri munkám mellett igényem van művészi munkákra is? Erre azt mondtam, hogy nyilván van olyan festő, aki alkalmazott grafikával keresi a kenyerét, mégse tesszük fel neki a kérdést, hogy miért fest. A kétféle munka között nagyon sok áthallás van, és ez nekem folyamatos fejlődést tud biztosítani.
Hogyan kerültél át az Indexhez?
Az Origo mellett el-el mászkáltam fizetés nélküli szabadságra, ami idő alatt magamnak dolgoztam. Egyszer visszatérve azt láttam, hogy a helyettesítőmnek nagyon megtetszett a székem – én pedig úgy gondoltam, hogy ha nekik nem kell a munkám, nem fogok küzdeni a helyemért. Ekkor már dolgoztak kollégák az Indexnél is, átmentem. Öt év után olyan helyre kerültem ismét, ahol új dolog volt az egész, és rájöttem, hogy azok a munkák, amiket én csinálok, az Index-olvasókhoz sokkal közelebb állnak. A munkáimra jött visszajelzések száma is egy csapásra megnőtt.
Miben más ez attól, mintha egy napilapnak dolgoznál?
Nagyon lecsökken a kötelező körök száma. Nincs olyan, hogy a tizedik oldal gazdaság, oda kell egy állókép – nem gyártunk fölösleges tartalmakat. Klasszikusan úgy alakult ki az online fotószekció, hogy mivel kevesen voltunk, nem volt erőforrás arra, hogy minden jelentéktelen eseményen fotózzunk. Amikor viszont dolgozunk, nincsenek terjedelmi korlátok. Persze az ember nem rak fel minden képet, amit csinált egy eseményen, de meg lehet találni az egyensúlyt az olvasók igényeivel. A kevesebb több itt is érvényesül, de ne legyenek magasztos szándékaink, hogy egy képben fogjunk meg egy egész történést. Ehhez a munkamódszerhez nagyon könnyen lehet alkalmazkodni.
Ki az, aki választ a képek közül?
Ez a másik, ami nagyon tetszik benne – mivel kevés az erőforrás, nincs az ember felett szerkesztő. Én olyan alak vagyok, aki nehezen fogadná el, ha beleszólnának. Kevés ember iránt érzek úgy, hogy hozzá akarok fordulni segítségért, mert tetszik, amit szerkesztőként csinál.
Mit csinálsz te másképpen, mint ők?
1976-ban születtem, világútlevéllel a kezemben éltem meg meghatározó szakaszát az életemnek, belenőttem az internet-korszakba. Nyíltabb vagyok, mert foglalkozom azzal is, ami a világ fotóéletében történik szerte a világban, ami kortárs. Nem szabad provinciálisan, beszűkülten kezelni a szakmát, nyitni kell a világ felé. Ha valamit el akarsz érni, akkor be kell kapcsolódni a művészeti diskurzusba, nem fordulhatsz el tőle, mondván, te anno mást tanultál.
Amikor kimész egy kisiklott villamost fényképezni, akkor először a munka, utána a kreativitás?
Nagyon ritkán van az, hogy nem gondolkozol. Persze vannak panelek, begyorsult dolgok, de lesem a lehetőséget,hogy a kötelezőn kívül lehet-e még valamit csinálni. Sosem lehet tudni, volt olyan, hogy kimentem és láttam, hogy ugyanolyan jól érzem magam riport közben, mint amikor magamnak dolgozom. De voltaképpen mindig magamnak dolgozom, mert alá van írva a nevem – nyilván, ha zavarna, választottam volna álnevet, amivel valamelyik ágát a munkáimnak megoldom. Kinn van a nevem, tehát felelősséget vállalok azért, amit csinálok.
Van egyáltalán kötelező kör bármelyikben?
Azért egy kisiklott villamosnál legyen rajta a villamos. De ezen kívül amit különösen szeretek, azok a politikai események, gyűlések. Csomó megszűnik abból a parából, ami egy sima utcai fotózásnál van – lassabban történnek a dolgok, mindenre van idő. Nem ráznak le az emberek, már-már felépítheted a képeidet. Az ember szórakoztatja magát, és ebből a szórakoztatásból elkezdenek átkerülni olyan képek, amik másokat is szórakoztatnak. Ezt a vonalat elég hamar magaménak éreztem, és amikor az Indexhez kerültem, ennek nagyon jó fogadtatása lett.
Mikor szórakozol?
Olyan vicces képeket szeretek csinálni, amik nem akarnak direkt viccesek lenni. Az olyan dolgok, mint egy Torgyán József-kampánynyitó, már önmagukban is viccesek. Ehhez nem elég, ha berakod a kép sarkába a nagylátószöggel fényképezett fejet – az nem vicces, az egy tulajdonsága az objektívnek. Sokszor viszont rájössz, hogy semmi humoros nincs abban, amit fényképezel, és akkor el kell kezdeni belevinni valami izgalmasat. Ugyanakkor ez riport is, tehát figyelni is kell arra, ami történik. Figyelni és gondolkozni is – ezt a kettőt együtt ritkán csinálja az ember, így ez egy nagyon jó állapot. Plusz amikor filmes géppel csinálod, és rá is kell készülni a képekre, az a legizgalmasabb.
Az Index-írások stílusa hat valamennyire a képeidre?
Inkább úgy mondanám, hogy azért vagyok ott hat éve, mert jól érzem magam. Ez azért van, mert azt csinálhatom, amit szeretek, nem szólnak bele, vagyis valószínűleg a főszerkesztőnek is tetszik. Nem az Index miatt lettek ilyenek a képeim, de közös a hozzáállásunk a világhoz. A kritikát szerintem humorral a leglegánsabb tárgyalni, amikor kritikus vagy, és nagyon komolyan veszed magad, az könnyen lehet kínos. Ha nincs benne valami kis plusz, ami adott esetben feloldást jelenthet, akkor az már nem lesz vicces – márpedig aki hülye, azt ki lehet röhögni, sajnos ez van.
Mi a helyzet a saját munkáiddal? Ötletekben, sorozatokban gondolkozol?
Hívhatjuk sorozatnak, én igazából anyagnak hívnám. Egy-egy témát járnak körül, kapcsolat van a képek között, ívük és történetük viszont annyira nincsen. A sorozat inkább történetmesélős dolog – nálam eleje meg vége van az anyagnak, és így lesz egységes. A legjobb ötletek tényleg gyakran gyorsan jönnek, aztán ha volt ilyen, akkor elkezd nyomasztani, hogy a következő biztos rosszabb lesz. Alapvetően mindig a saját gondolkodásomat reprezentálom az anyagokban, bárhogyan is jön az ötlet. Kitalálsz valamit, körbejárod, és megtalálod – persze a végét azért ki kell tűzni, mert akkor tudod, hol kell abbahagyni.
Milyen anyagon dolgozol most?
0-3-ig a címe, ez a gyerekjátékokon található nyelési veszélyre figyelmeztető jelzés. Kétéves kislányom első három évét kívánom feldolgozni, nem a negédes családi fotóalbum formájában. Tovább is akarom csinálni, nagyjából addig, amíg iskolába nem kerül – azt gondolom, hogy van az egész életnek egy meghatározó szakasza, amíg jobban a szülőre van utalva a gyerek, meghittebb a dolog. Ráadásul a kisgyerek sokkal többet esik el, mint az a vicces videókon látható is. Ezeket a témákat kapargatom a fotókban, az abszurd dolgokat megvillantani, az egész kaotikusságán eresztül rámutatni arra, hogy szülőnek lenni a világ legszórakoztatóbb dolga.
Ezek szerint van időd saját anyagokra?
Amit akarsz, meg tudsz csinálni. Sírni csak az sír, aki nem tudja, hogy mit is akar. Magamról tudom, hogy ha sírok, akkor nem csinálom.
Végezetül egy kérdés a jövőről. Nem félsz, hogy az interneten kiszorítják a képeket a videók?
Sokféle iránya van a fejlődésnek, azzal pedig nem lehet versenyezni, ha valaki ott van a helyszínen, te meg nem. Sok esetben a szemtanú nem is hagyományosan vett értelemben fotós, de az, hogy az amatőr fotó ilyen teret tud nyerni, szerintem jó dolog. Ugyanakkor nem féltem az állásomat, mert ahogy a rádió nem élőben kapcsol az összes sajtótájékoztatóról, hanem elküld egy tudósítót, a fotósra is szükség van és lesz. A fotós jó esetben nem egy semleges közvetítő, ami úgy hozza a dolgokat, ahogy vannak, hanem hozzátesz. A híreket is szerkesztés után kapjuk meg – ma már az önjelölt mindenesek blogot írnak, képeket tesznek fel, videókat készítenek, de ha huzamosabb ideig csinálják, egyre képzettebbek lesznek benne, profikká válnak. Amire ők veszélyt jelentenek, azok nem az újságírók, vagy a fotósok, sokkal inkább a diktatúrák. Azzal, hogy a fotó ismét kikerült az amatőr körbe, és széles körben hódít, ismét megnőtt a bizonyíték-értéke, újra lehet vele dokumentálni a történéseket még akkor is, ha egyre könnyebben manipulálható.
