Mikor fogtál először gépet a kezedbe?
Egészen kiskoromban már fényképezgettem, de teljesen turista módon, nem foglalkoztam a tudatossággal. Komolyabban körülbelül három éve foglalkozom a dologgal, egy csomó véletlen egybeesésnek köszönhetően.
Ezek szerint nem is tanultad sehol.
Nem, ez nem a tanult szakmám. Ösztönfotósként szoktam meghatározni magam – a kiállításokon, fotózásokon mindig kérdezik a technikai részleteket, hogy ezt vagy azt hogyan csináltam, de igazából ez a része engem teljesen hidegen hagy. Meglátom a témát, és meglövöm, nem vagyok technokrata típus.
Emlékszel olyan első pillanatra, amikor azt mondtad: ezzel foglalkozni kéne?
Igen, két és fél évvel ezelőtt volt. Az Enyészet című képem volt az első komolyabb, tükörreflexessel készített képem, és megérintett. Sokáig nézegettem, mert mellbevágóan tetszett – erre a képre kaptam visszajelzéseket itthoni és külföldi neves fotósoktól is, és ez erősített meg abban, hogy van értelme ezzel komolyabban elmélyednem a fotózásban.
Mennyi szerepe volt ebben a fotózz.hu-nak?
Elég sok. Ez volt az első hely, ahová feltöltöttem a képeimet, és a virtuális visszajelzések után mertem megmutatni magam a szakemberek előtt, kortárs galériákban, pályázatokon. Ha ott nem alakul ki az arculatom, akkor valószínűleg nem tudtam volna erőt meríteni a továbbiakra.
Gondolom nem csak pozitív kritikákat kaptál, ezeket hogyan dolgoztad fel?
Eleinte nagyon nehezen. Úgy értelmeztem, hogy nem értik a művészetemet, nem értik az üzenetet. Szerintem ezen mindenki átesik egyszer, az elején a tapasztaltabbaktól kapott kritikát nem könnyű elfogadni. Az ember azt gondolja, hogy amit csinál, az úgy jó, ahogy van. Aztán amikor eljut odáig, hogy visszanézi a régi képeit, azt mondja: valóban, ez vagy az nem igazán működik. Nagyon sokszor írok kritikát kezdő fotósoknak, és ugyanazt látom, amit annak idején én is csináltam, sokszor a személyük elleni támadásnak veszik a negatív értékelést. De véleményem szerint nem attól művészet egy kép, hogy nem megérthető, mert minden hordoz magában valamit. Ha csak ellövök egy képet, de nincs mögötte tartalom, érzés, és ezt többen vissza is jelzik, akkor lehet, hogy ott tényleg hibádzik valami.
Mi az, amivel ezt el lehet kerülni? Mitől lesz a képben mögöttes tartalom?
Nem tudom megmondani, hogy mások mitől érzik többnek ezt vagy azt a képemet. Rétegfotósnak vallom magam, olyan vagyok, mint a fotózás jazz-zenésze: keveseknek érthető az, amit csinálok, de azokat nagyon mélyen érinti. Eleve a gondolkodásmódom is olyan, hogy nem érdekel a dokumentarista fotózás – számomra nem okoz izgalmat. Elismerem azokat, akik jól csinálják, de én azt szeretem láttatni, amit nem látunk meg elsőre. Akár minimálban, akár absztraktban a nagy egésznek egy olyan részét kiragadni, ami nem kézenfekvő. Lucien Hervé mondására szoktam mindig hivatkozni, amely szerint a fotó arra hivatott, hogy felrázza a képzelőerőt. Így érzem én is, szerintem muszáj, hogy egy fotó elgondolkoztasson, és ne csak vizuális élményt nyújtson.
Hogy éred ezt el?
Nagyképűen hangzik, de ezen nem szoktam gondolkozni. Amikor látok egy széket és az árnyékát, nem kezdek el számolgatni, hogy hogy nézne ki a legjobban, ez nálam fordítva működik. Hálistennek meglátom azt, ami izgalmas.
Egy szomorkásabb hangulatú képnél te magad is szomorkás vagy, vagy csak ezt a hangulatot ragadod meg?
Amikor rossz kedvem van, egyáltalán nincs ihletem, nem tudok fotózni. Ilyenkor verseket írok, és csak akkor veszem a kezembe a gépet, ha vidám vagyok. Érdekes módon azt mondják, a képeim nagy része inkább szomorkás hangvételű – ez sohasem tudatos, nem készülök a képekre. Teljesen spontán vagyok, megyek és lefényképezem, amit az adott pillanatban jó ötletnek tartok. Nem tervezem, hogy bármilyen hatást keltsek az adott képpel, de nem is lehetne, mert mindenkiből más hatást ér el. Ez így van jól, attól lesz szép ez az egész, hogy másképpen látjuk a dolgokat.
Hogyan találod ki a témákat? Helyszín, hangulat alapján dolgozol?
Nem kell kimozdulni a lakásból ahhoz, hogy témát találjon az ember. A környezet itt van körülöttünk, legyen az akár a konyhánk is, csak meg kell látni azt, ami megfotózható. Sohasem azért megyek el valahová, mert már nem találok témát, inkább azért, hogy máshol is legyek. Szoktam szervezni fotósutakat is, ilyenkor pedig inkább a közösségi fotózás, egymás inspirálása az, ami mozgat, nem pedig az, hogy valami újat fényképezzek.
Akkor most teljesen ebből élsz?
Teljesen még nem, de az életem nagy része a fotó körül forog. Sajnos az a tapasztalatom, hogy itthon a fotóművészetnek jelenleg nincs fizetőképes kereslete. Megveszik az emberek a kész képeket a hipermarketben, nem tudatosult még bennük, hogy egy kortárs fotó lehet a szoba, az iroda dísze is. Hiába nyer meg az ember pályázatokat, attól nem veszik meg több képét. Éppen ezért indultam el külföld felé, ahol nagyon nagy erre az igény. Jó dolog az, amikor díjat nyer az ember, de mindenkinek az a célja valahol, hogy minél többen lássák a művészetét. Külföldön pedig nem csak egy-egy kiállítás erejéig él a kép, hanem az emberek környezetének igazi dísze, legyen az lakás, iroda, galéria, vagy bármi.
Online indultál, mégis a nyomtatás híve vagy?
Meggyőződésem, hogy a fotó arra hivatott, hogy örömet okozzon az embereknek, és ne lecsupaszodjon csak arra, hogy egy klikkelés pillanatáig lássuk a monitoron. Egy monitort nem lehet kiakasztani a falra, illetve igen, de minek. Én úgy érzem, hogy a képeim nagyban mutatnak jól, fantasztikusan jó érzés három méteresben látni egy alkotást. Az építésznek is az a célja, hogy funkcionáljon az, amit csinál – ez a funkció a fotózásnál az örömérzés. Az emberek azért néznek filmet, szobrot, képeket, mert szükségük van a vizuális ingerekre. Bízom benne, hogy a képeim ezt biztosítják, hogy örömet okoznak, és szeretném, ha a befogadók megtisztelnének azzal, hogy a lakókörnyezetük díszévé teszik a munkámat.
Most gonosz leszek: senki sem mondta, hogy három éve fotózol még csak, mit akarsz te itt? Vagy a képek önmagukért beszéltek?
Borzasztó rossz lenne, ha magyarázkodnom kéne, hogy mit és hogyan értem el – a pályázatok nagy része anonim volt, a képek magukért beszéltek. A tapasztalatom szerencsére pozitív, inkább arra kapok visszajelzést, hogy döbbenetes, hogy milyen rövid ideje fotózok még csak. De nem is vagyok konkurenciája senkinek, nem tudok mást, aki ezzel a látásmóddal fotózna.
Hogyan lehetne ezt a látásmódot meghatározni?
Egy interjúban azt írták, absztrakt minimalizmus, és ez a kifejezés nekem is nagyon megtetszett. Nem törekszem arra, hogy felismerhetetlen legyen a kép, de mindenképpen szeretek belerakni egy csavart. Ez persze nem tudatos, egyszerűen az okoz izgalmat, ha úgy fotózom meg az adott témát.
Mit hoz a jövő?
Szeretnék stúdióban fotózni, mert azt még sohasem próbáltam. Itt amitől megijedek, az a technikai rész, az állítgatás – félek attól, hogy a technika kiöli belőlem a spontaneitást. Ugyanakkor ott van Anton Corbijn, aki saját bevallása szerint sosem tanult lámpával fotózni, mégis a világ egyik legjobb portréfotósa. Ha pedig már stúdióban fotózok, ott lesz lehetőségem olyan dolgokat megvalósítani, ami eddig nem volt rám jellemző: előre kigondolt projekteket. Van is már egy-kettő a fejemben, abszurd emberábrázolás, mozgással ötvözött testábrázolások, valami ilyesmiben gondolkozom. Nagyon közel állunk egy kedves fotóstársammal egy fotóstúdió megnyitásához – szeretnénk egy olyan multikulturális központot, alkotóműhelyt létrehozni, ahol nem csak egy-egy kör beszélget a képekről, hanem átfogóbban kapjanak visszajelzést azok, akik véleményem szerint most kissé kallódnak, mert nem találják meg a közönségüket.
Tehát motivál, ha másoknak segíthetsz?
A közös élmény, a fotózás szeretete a legfontosabb – hogy ne egymást elütve menjünk az úton, hanem egymást segítve. Emellett még motivál az elégedetlenség is: amikor visszanézek egy két évvel ezelőtti képet, már meglátom a hibáit, ettől szép ez az egész. Nem tudsz olyan művészt mondani, aki valaha is tökéletesen elégedett volt magával. Ha elégedett vagy, akkor ott már valami baj van, mert az elégedetlenség, a kíváncsiság viszi előre a világot. Minden tekintetben.
