Volt első fotósélményed?
Normális fotóriporter úgy lesz az emberből, hogy lelkes amatőrként fotózgat, aztán úgy érzi, ebből meg tudna élni. Ez nálam nem így volt, azért mentem gimnáziumba, mert nem tudtam, mi leszek. Utána sem. Valaki javasolta, hogy miért ne akarnék fotóriporter lenni, és én azt mondtam: nincs jobb ötletem, legyen.
Tehát semmilyen tapasztalatod nem volt?
Szó szerint még a kezemben sem volt fényképezőgép. Besétáltam a Népszabadsághoz, aminek a fotórovatát akkor Rédei Ferenc vezette, és azt mondtam, szeretnék itt tanuló lenni. Kértek képeket, én pedig mondtam, hogy nincsenek – ez annyira meredek volt, hogy Rédei azt mondta: ha így állok a dologhoz, van bennem valami, ami ehhez a szakmához kell, megtanítanak. Ekkor elolvastam az összes könyvet, ami csak Magyarországon létezett, el kellett kezdenem az alapoktól. Bementem a Fotexba, mondtam, hogy adjanak egy gépet, és fűzzenek bele filmet is, mert azt se tudtam, hogy kell. Minden héten kaptam valamilyen munkát, termelői szövetkezet, focimeccs. Vittem a saját tekercs filmemet, majd otthon a szomszéd Leningrád 2 nagyítógépével, a félig lejárt keletnémet fotópapírra lenagyítottam. Feri 36 kockát átnézett hetente, majd kidobta, és jött egy újabb feladat. Eltelt fél év, amikor azt mondták, már nem kell hazamennem, maradhatok a rovatnál. Ekkor mehettem ki először a fotósokkal, majd újabb fél év után lefényképezhettem, mondjuk egy templomtornyot. Még fél év, és kivehettem egy tekercs filmet a hűtőből – és azt hiszem, ez így volt jó. Persze az ember huszonévesen prüszköl, és kiabál, hogy többet akar, de akkor még nem az volt, mint ma, hogy az iskolából kiesve egyből fotóriporter lesz valakiből.
Mi az, amit meg kell tanulni?
Az embernek legyen víziója a világról, akarjon megmutatni belőle valamit. Tudja ezt megfogalmazni a fotográfia nyelvén. Ez ugyanúgy, ahogy az újságírás, egyfajta közvetítés – ha nincs mondanivalód, ne akarj kommunikálni. Persze, azt mondják, csak lenyomod a gombot, és a gép megcsinálja helyetted a képet…de mi lesz azon a képen? Azt szoktam mondani erre, hogy én is tudok írni e-maileket, de attól még nem vagyok újságíró. Mondanivaló kell, és ezt látom problémaként is manapság, a fotósoknak nem mindig van. Ahhoz, hogy történeteket úgy illusztrálj, hogy az megmozgassa az emberek fantáziáját, már több kell.
Hogyan kerültél a Balkánra?
1997-ig a Népszabadságnál voltam, majd egy évet lehúztam a Népszavánál. Hálistennek gyorsan elváltak az útjaink, és utána elhatároztam, hogy inkább külföldre szeretnék dolgozni. Mikor ’98 tavaszán kezdődtek Koszovóban a tüntetések, egy amerikai barátom szólt, én pedig ottragadtam. Ha az ember sok időt tölt el egy konfliktusban, gyakorlatilag belenő, beletanul. Én ottragadtam a végéig: ’98-ban az EBESZ megfigyelőcsapatánál felajánlottak nekem egy állást, én pedig természetesen maradtam. A szerbek persze a bombázásoknál kiutasítottak engem is, mint mindenkit, de a NATO-csapatokkal mentem én is vissza. Ez az időszak alapozta meg a külföldi karrieremet. Más világ, más közeg volt.
Hogyan lehet ebbe beletanulni? Gondolom addig nem sok konfliktusban voltál.
Az elején még nem volt annyira vészes történet. Másfél év alatt halt meg húszezer ember, furcsa ilyet mondani, de ez nem ijesztő – ha az ember ott volt, és ismerte a politikai helyzetet, különösebb veszélynek nem volt kitéve. Pontosan lehetett tudni, hogy ki kicsoda, ki merre lő, és ki mit akar. A szerb szabadcsapatokat persze kerülni kellett, voltak orvlövészek, aknák, de nem volt olyan, mint Irak, vagy Afganisztán. Szerencsém volt, hogy itt kezdtem, mert a fokozatosság a lényeg – vannak, akik egyből Afganisztánba akarnak menni. De ez túl gyors. Miért ne kezdene az ember Izraellel? Afganisztán az egyik legnehezebb téma manapság. Az embert Koszovóban nem akarták elrabolni, nem akarták levágni a fejét, nem voltak öngyilkos merénylők, útszéli bombák sem, míg Afganisztánban ezek részei a történetnek.
Grúzia is inkább biztonságos volt?
Minden helynek megvan a maga sajátossága. Grúzia abból a szempontból volt viszonylagosan egyszerű, hogy két szembenálló fél volt, a grúzok gyakorlatilag három nap alatt elvesztették a háborút, egy megszállt országban kellett dolgozni. Én mindig úgy vagyok, hogy ha az Associated Press elküld külföldre, ha lehet, megpróbálok leválni a csapatról és a saját utamat járni. Grúziában négyen voltunk a csapatban, én jelentkeztem elsőként, hogy a nyugati országrészben dolgozhassak. De volt már ilyen a Közel-keleten is. Nem szeretem a fotósszafarikat, ahol több száz fotós és tévés között kell dolgozni.
Ilyenkor van helyi kapcsolatod, vagy beleveted magad az ismeretlenbe?
A világ legnagyobb hírügynökségének a fotóriportere vagyok, nem engedik el a kezünket. Az utunk meg van szervezve – ha a bejrúti repülőtér zárva van, Damaszkuszban vár egy autó, akár az éjjel közepén is. Mindig van egy emberünk, a világ bármely pontján, akit fel tudunk hívni – nem foglalkozom checkpointokkal, odaadom neki az útlevelemet, belecsúsztatom az öt vagy húsz dollárt, és innentől fogva az ő dolga, hogy alkudozzon. De ezt csak egy ekkora cégnél lehet megcsinálni, szabadúszóként nem. Ez nagyon sokat vesz le a vállamról, csak a fotózással kell foglalkoznom – ha kell egy tolmács, lesz tolmács. Ha kell egy szerb rendszámú autó, akkor ott fog állni a parkolóban – nem azért, mert én vagyok a Szandelszky Béla, hanem mert az AP-nak dolgozom. De ugyanígy van, ha Magyarországon vagyok, tüntetés van, és segítséget kérek – aki jön, annak nem kell foglalkoznia azzal, van-e szállása, autója, megvan a logisztikai háttér.
Most éppen min dolgozol?
Nyár közepén jöttem vissza Afganisztánból, nagyon érdekes munka volt. Azt tudom, hogy 2010 elején megyek a téli olimpiára, aztán nem tudom, mit hoz a sors. Afganisztánba szeretnék visszamenni majd, és van jó néhány olyan magyar sztori is, amit ki szeretnék dolgozni – talán tíz élet se lenne elég, hogy mindent megcsináljak.
Mi az, amitől a fotóid egyéniek lesznek? Van valami közös a képeidben?
Nagyon szerteágazó dolgokat csinálunk, politika, sport, divat, rengeteg mindent. El kell menni a Parlamentbe is, de a háborúban is ott vagyunk. Talán azok a képek, amiket én szeretek, amikre azt mondom, ez én vagyok - ha ezeket egymás mellé rakjuk, az nem csak egy jól elvégzett munka, hanem benne vagyok én is. A fotós gondolkodásmódja, látásmódja, láttatása – amit te fotóriporterként szeretsz és magadat adod benne, az az összetartó erő. Ezt szoktam mondani fiatalabbaknak is, amikor pályázatra adnak be képeket: a lényeg az, hogy érezd magad a képben, örömmel írd oda a nevedet, és amit csinálsz, ne legyen helyettesíthető más képével.
Kutatod is a sztorikat?
Persze, az ember naponta elolvassa az újságot, elraktározza az érdekességeket. Ha egy ötlet nem hagy nyugodni, előbb-utóbb megcsinálom, de ha nem jön vissza, nem foglalkoztat többször, elvetem. De nem szabadúszó vagyok, úgyhogy nem tudok annyira a saját fejem után menni. A tavalyi év nagyon zsúfolt volt: kezdtük a koszovói függetlenséggel, majd Libanon, Grúzia, egy történet Moldáviában, év végén pedig még az athéni zavargások is. Ehhez képest az idei év nyugodtabb volt: sokat dolgoztam Magyarországon, Afganisztán pedig nagyon érdekes volt. Szeretem a képriportokat, azt mondom, ha van egy jó sztorim egy évben, amit jól megcsinálok, már elégedett vagyok.
Van kedvenc témád, munkahelyzeted?
Az olyan helyzeteket szeretem, ahol azt érzem, hogy a történelem részese lehetek. Ez nem feltétlenül háború, tavaly például ott volt a koszovói függetlenség, ami teljesen új dolog volt. Afganisztánba sem csak a konfliktus miatt érdemes elmenni, hanem mert a történelem ott íródik: fotóriporterként pedig, ha már ilyen szerencsések vagyunk, hogy megtehetjük, az a feladatunk, hogy ott legyünk.
Csak úgy, magadnak is fényképezel?
Kellene, de nagyon ritkán jut rá idő.
Hasonló lenne, mint amit most csinálsz, vagy direkt más?
Egészen más. A múltkor voltunk egy erdőben kirándulni, és találtunk egy víz által elmosott régi vasútvonalat. Nagyon szép, lírai képeket lehetett csinálni az elmúlásról, a természet erejéről, ez nem egy tipikus hírügynökségi feladat. Érdekes volt olyanról képriportot készíteni, ami nem hír, nem eladható, csak magamnak csináltam – mindenképpen több ilyen kéne, de nem csak nekem, az összes fotóriporternek.
Mennyire figyeled a többieket?
Fotósbetegség, hogy az újságban képeket nézegeti az ember először – de ezzel az olvasók is így vannak, maximum nem olvassák el a melléírt neveket. A fotós ezt tudatosabban csinálja, de sokszor veszem észre azt is, hogy egy cikket csak azért olvasok el, mert mellette van egy jó kép. Szeretem azokat a képeket, amik nem csak szépek, hanem valami plusz információt is adnak.
Konfliktushelyzetben hogyan dolgozol? Átéled a történéseket, vagy maradsz teljesen kívülálló?
A fényképezőgép nagyon jól szigetel – egyrészt közel visz a témához, másrészt fizikailag is el tudsz bújni mögé az események elől. A lényeg az, hogy megtaláld az arany középutat: teljesen kívülállóként nem tudod beleadni magad a sztoriba, ha pedig nagyon a történtek hatása alá kerülsz, nem tudsz dolgozni. Az egyensúly minden egyénnek más, és minden helyzetben is más. Amikor az ember ott van, pláne egy éles helyzetben, akkor az adrenalin nagyon sok mindent elnyom. Ráadásul mindennap le kell tenni valamit az asztalra a hírügynökségnél, az emberen ilyen értelemben is van nyomás. Engem inkább utána szokott megérinteni a történet- hazaérkezem, rendezgetem a fotókat, sokszor eltelhetnek évek is, amikor megérint egy-egy sztori.
Volt már olyan, hogy meglepődtél?
Mindenben naprakésznek kell lenni, adott esetben az életed múlhat rajta – tudnod kell, hogy ki hol van. Az átfogó képből fel tud készülni az ember, az élet viszont a kis részletekben elképesztő dolgokat tud művelni. Afganisztánban például egy magyar parancsnok oldalán részt vettünk egy hadműveletben. Egy megfigyelőpontról néztük az eseményeket, amikor észrevettük, hogy egy egész afgán század elveszett. Odamentünk az afgán parancsnokhoz, és jeleztük neki, mire közölte, hogy teázzunk vele. Többször mondtuk, hogy elvesztek a katonák, mire csak annyit mondott, hogy a süti is finom. A végén ott ültünk egy teherautó platóján és teáztunk, miközben egy századnyi katona nem tudta, merre kell mennie. Ilyet csak az élet tud produkálni, előre tervezni nem lehet.
Mi van nálad egy-egy bevetésen?
Megpróbálok minél kevesebb cuccal fotózni – annál is inkább, mert élből viszel magaddal golyóálló mellényt, kevlár sisakot, laptopot, műholdas telefont, ez önmagában már egy bőrönnyi cucc. Mindig két vázzal dolgozom, szeretek fix objektíveket használni: 35mm-es nagylátóval bőven elvagyok, a másik vázon pedig ott egy 80-200-as tele, és kész. Vaku, állvány, ilyenek nem érdekelnek.
Hiányzik az adrenalin, amikor hazajössz?
Nem, kell a nyugalom. Az állandó pörgésben nem lehet leülni tervezni, összerakni egy portfóliót, anyagot, honlapot. Az életemben elég kevés olyan pillanat volt, amikor ez összejött, mindig bejön egy újabb munka. Ha lenne két hónap, össze tudnám szedni a gondolataimat. Most erre várok.
