Hogyan kezdődött?
Volt otthon fényképezőgép, a kezembe is került, de inkább az újságok miatt volt, hogy eldöntöttem fényképezni fogok. Nagyon tetszett, hogy emberek azért utazgatnak, mert ez a dolguk, és közben még jól is érzik magukat.
Hol tanultál?
Egy intézményben, de három névvel: az Iparművészeti Főiskolán kezdtem, ami aztán átalakult Iparművészeti Egyetemmé mire lediplomáztam, ma pedig a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemre járok doktori képzésre.
Ma már a fotózásból élsz?
Igen, mondhatjuk. Muszáj több lábon állni, van a tanítás, fotózok alkalmazott munkákat, és vannak saját munkáim is – az összes dolgom kilencven százalékának köze van a fotózáshoz.
Mi az, amit alkalmazott fotósként csinálsz?
Az alkalmazott munkák nekem arra jók, hogy frissen tartsák az érzékeim. Nem azt mondom, hogy ujjgyakorlatok, de amikor csak a saját dolgom csinálom, könnyen előfordulhat, hogy beszűkít. Az alkalmazott munkák ez ellen jók. Alkalmasok arra, hogy új embereket, helyszíneket, témákat ismerjek meg, hogy olyasmit csináljak, ami magamtól nem jutna eszembe.
Az alkalmazott fotósok pont azt mondanák, hogy nekik pedig kell olyan, amibe senki sem szól bele…
Mindenkinek szüksége van arra, hogy több lábon álljon. Saját munkáimban nagyon pontosan behatárolt területen dolgozom, de emellett vannak különböző érdekes ötleteim, erre pedig a sajtós munkáknál vevők. Nekem az alkalmazott fotó a szórakozás, a játék. Aki ebből él, az rá van utalva a megbízókra, engem viszont ha nem hívnak, nem megyek és több idő jut a saját dolgaimra. Az alkalmazott fotózással egy baj van: sokkal több időbe kerül, mint mikor magamnak döntöm el, hogy mit szeretnék. Szervezni kell, elfogadtatni a megrendelővel, magyarázkodni, újra megfotózni, retusálni…
Például?
Mondjuk, hogy kitalálom, hogy egy újságnak multiexpós portrét fogok készíteni. A szerkesztő erre azt mondja: az olvasók nem fogják érteni a képet, azt fogják hinni, hogy rossz. Pedig miért ne értenék? Akiknek ez a munka, azok pont ezekért a korlátokért nem szeretik – engem viszont szórakoztat, hogy ilyen is van.
Hogyan alkotod meg a saját munkáidat?
Van egy füzetem, amibe írom a projektötleteimet. Ezekből nem készül el mind, lévén egy sorozatra egy-négy évet is szánok néha. Először felbukkan az egymondatos ötlet, ami jöhet hirtelen is. Aztán elkezdek hozzá fotózni, írok egy fél oldalas koncepciót, fotózás közben pedig kiderül, hogy más irányba kéne haladni, újabb szöveg készül, és 100-150 hasznos kép után nagyjából kiforr a dolog. Nekem nélkülözhetetlen segítség, hogy szövegben is rögzítve legyenek a képek. Az írás olyan, mint egy szamárvezető.
Mikor mondod egy sorozatra, hogy kész van?
Egy darabig szélesedik az ösvény. Ez is, az is belefér, gyűjtögetem a helyszíneket, témákat, és egy idő után elkezd szűkülni a zsák szája. Amikor már annyira kifut, hogy minden újabb kép már egy meglévő mutációja, akkor körbeért, véget ért a sorozat. De sosincs teljesen kész.
Gonosz leszek, mert már mások is kérdezték tőled: hol vannak az emberek a képekről?
Érdekes módon elő szokott jönni ez a kérdés – azt mondom erre, hogy ott vannak az emberek a képen, csak nem mindig látszanak. Amilyenné tesszük a világot, az majdhogynem jobban jellemez minket, mint az arc, ami a nyakunkon van. Amúgy pedig a Turisták a tájban című sorozat kizárólag az emberekről szól, talán már túl sok is van belőlük a képeken. Ami szigorúan véve ember nélküli anyag volt, az a Tábor-sorozat, de az kifejezetten arról szólt, hogy mi lenne akkor, ha az ember, mint faj eltűnne, és csak a nyomai maradnának.
Hogyan lehetne definiálni azt, amit csinálsz?
Kortárs fotó, abba elég sok minden belefér. Lehet még projektalapú fotográfia – de ez egy rossz kategória, mert az is projektnek számít, ha az ember sorozatokban gondolkozik. Fotót használó képzőművész, ilyen meghatározás is van. Többnyire tájképeket készítek.
Ezek szerint a fotós művész?
A fotográfia művészet, ez evidens. Nyilván egy fotóriporternek nem fontos, hogy önmagát művészként definiálja. Nagyon sok út lehetséges, de az eldöntött tény, hogy a fotográfia művészet. Ezzel nem is érdemes vitatkozni. Amit én csinálok, az dokumentarizmus, azzal a zárójeles megjegyzéssel, hogy ott csalok, ahol szeretnék.
Ez mit jelent?
Sajtófotónál él az a képzet, hogy nem szabad módosítani a képet – én ezzel szemben úgy gondolom, hogy sokkal fontosabb eldönteni, hogy mi az, amit igaznak tartunk. Ekkor megtehetjük azt, hogy módosítunk a képeken, meghamisítjuk a valóságot, azzal a szándékkal, hogy közelebb jussunk az igazsághoz! Eleve azzal, hogy jelen vagyok a fényképezőgéppel, egy alternatív valóság jön létre ahhoz képest, mintha nem lennék ott. Ezt még a legdokumentaristább dokumentarista fotós sem képes megkerülni. Innentől kezdve már csak egy nagyon kicsi lépés az, hogy elveszek-e valakit a képről, vagy hozzáadok, vagy direkt odaviszek valakit az adott helyre, képbe.
Direkt odaviszel valakit?
Mondjuk, egy modellt beállítok egy olyan helyzetbe, amit már korábban láttam, csak mikor átéltem, nem készült róla kép. Rekonstruálok egy helyzetet, lehet, hogy nem is egy jelenetet, hanem kettőt, hármat összesűrítve egyetlen képen. A végén az is megtörténhet, hogy a kép igazabb, mint az eredeti esemény. Én így tartom magam dokumentarista fotósnak. Szerintem ezek a szabályok mondvacsináltak és nem kézzelfoghatóak, ezért nehéz is őket védeni, és nem is érdemes.
Szokták félreértelmezni a képeidet? Egyáltalán kell őket magyarázni?
A képeket állandóan félreértelmezik, pont ettől gyönyörű, ez bennük a legnagyobb lehetőség. Ha írok egy fülszöveget, az sem segít túl sokat. Amikor egy anyag elkészül, és egy képet megvesz valaki, általában nem érdekel, hogy érti-e, az a lényeg, hogy tetszik neki. Ha van fülszöveg, akkor sem neki szól, hanem nekem, hogy tudjam, amit csináltam, miről szólt. Feltételezem, hogy amikor nézi, és felmerül benne, hogy talán mégsem érti a képet, elolvassa mellé a szöveget is. Onnantól fogva körülbelül ő is annyit tud, mint én, és az már elég.
Tehát nem magyarázkodsz, nem véded a képeidet?
Maga a műtárgy, ami kiakasztható a falra, önmagáért áll. Ezt mindig elmondom a diákjaimnak is. Nem lehet azt mondani, hogy egy kép csak sorozatban él meg, mert működnie kell akkor is, ha kiragadja az ember. Ha félreértelmezik, az inkább egyéni probléma, azon könnyen lehet segíteni – egyrészt ha olyan képet csinálsz, amit nem lehet félreérteni, másrészt, ha beletörődsz abba, hogy az emberek másképpen értelmezik a körülöttük lévő világot. Szerintem ezt nem szabad sajnálni, nem kell állunk a képünk mellett, hogy magyarázkodjunk.
Azt mondod, műtárgy: tehát a képeidet a falra szánod?
Minden képnek van célja – nekem ez lehet önterápia, amikor maga a képkészítés a cél. Akkor nincs kérdés, hogy műtárgy-e, mert nem az volt az eredeti elképzelés. Én azért csinálok képeket, hogy egyrészt ez a terápia-érzés meglegyen, azzal a kiegészítéssel, hogy adott a lehetőség, hogy egy falon lógjanak egyszer. Szerintem fontos, hogy az ember tudja, miért csinálja a dolgokat – ha egy editorialról van szó, nyilván úgy szerkeszti meg a képet, hogy az újságban jól nézzen ki. Ha tudja, hogy óriásiban le fogja nagyítani, akkor lehetnek rajta parányiak a figurák, mert úgyis láthatóak lesznek. Ha nem tudom, mi lesz a kép felhasználása, az a zsákbamacska – jobb előre megcélozni az út végét.
Szoktad visszanézni a saját képeidet?
Persze, időről időre át kell nézni a régi negatívokat, hogy történt-e fejlődés. Gyakran találok 6-7 éves képeket, amelyek minden gond nélkül beilleszthetőek a mostani munkámba. Néha pedig arra jövök rá, hogy a régi anyagokban sokkal jobb képek voltak, mint amiket akkor beválasztottam a sorozatba. Tehát nem a képek voltak gyengébbek régebben, hanem a gondolkodásmód, amivel rendszereztem őket.
Eszerint sok múlik a rendszerezésen, válogatáson is.
Igen, abban nem vagyok jó. Átlagban van 700-1000 körüli kép, helyszín. Ebből 150-200 kép, ami elfogadható, ezekből 30 felkerül a honlapra, és közkézen forog. Még ezek közül is van 10-12, ami egy szűkebb válogatás. Igaz az is, hogy nem fix sorozatokkal dolgozom: ha valakinek megtetszik a maradék több százból egy kép, akkor abból is készülhet nagyítás. A projekt, azaz maga a gyűjtőmunka fontosabb, mint az, hogy melyik képekre mondjuk, hogy ez a sorozat.
Említetted a módosítás szerepét: mennyire nyúlsz bele a képekbe?
Ez sok szinten történhet. Helyszínt, eseményt, embert választok, képkivágást, blendét, fókuszt állítok, aztán leválogatom az elkészült képeket is. Végül sorba rakom őket, vagy összekeverem őket más munkáimmal – annyi lépés van, annyi manipulációs lehetőség. Amit ezután teszek a képpel már nem is olyan nagy dolog. Nyilván csak úgy módosítom, hogy én igaznak tartsam. Szoktam csalni, a csalás sajtófotóban használatos értelmében, de magamat nem akarom becsapni. Elégtétel, amikor az egyik képen módosítok, a másikon nem, és az érintetlenre mondják, hogy ez biztos manipulált.
Digitálissal fotózol?
A digitális technika egy eszköz. Az alkalmazott munkákat ezzel csinálom, mert könnyebb vele dolgozni, gyorsabb a munkamenet, jobban ellenőrizhető, kattoghat a gép. A saját munkáknál viszont filmre dolgozom, mert több koncentrációt igényel. Egy-két kockát lövök el egy témáról, és diát használok: pont azért, hogy a színekkel se kelljen foglalkoznom.
Mikor tartod jónak a képet? Van valami jel, vagy érzés, amikor megszületik egy-egy ilyen alkotás?
Azt figyeltem meg, hogy a jó képért meg kell küzdeni. A jó kép nehezen adja magát. Beleáll egy teherautó, elmegy a fény, rám jön a hascsikarás, az ilyen dolgokat mindig le kell győzni. Elégedett akkor vagyok, amikor a kép szép. Arról, hogy mi a szép sokat lehet beszélni. Az esztétikus, még nem lesz feltétlenül szép. Amúgy sem fotózok klasszikus értelemben vett szép dolgokat: felvonulás, szeméttelep, parkoló, ezekre ritkán használnánk ezt a jelzőt. De fontos, hogy az legyen rajta, amit élőben látunk, akkor már közel van a széphez. A másik dolog az, hogy igaz legyen. Valahol a sor végén kullog, hogy jól exponált és esztétikus. Amikor ezekből sok feltétel teljesül, már elégedett vagyok. Nálam ez ritkán van, mert mindenből lehet jobbat csinálni: ha valaki ránéz a saját képeire, és azt mondja, ennél jobbat már nem tudnék csinálni, onnan hova lehet továbblépni?
