Miért pont a búvárkodás? Magyarországon nem sok tenger van, amiben lehetne…
Amatőr természetfotósként kezdtem, még középiskolás koromban a természetjáró szakkör kirándulásain fotóztam. Dr. Hevesi Attila volt a tanárunk, telente vetítéseket tartottunk, és kritizáltuk egymás képeit. Ezután elkezdtem utánaolvasni a fotózás technikai oldalának, a természetjárás pedig megmaradt. A Miskolci Műszaki Egyetem hallgatójaként az egyetemi újságnak fotóztam, 1985-ben aztán haverokkal elmentünk egy hónapra Kubába, ott merültem először trópusi tengerben. A kubai kirándulást megelőzte még egy-egy út Jugoszláviába és Bulgáriába, ott sznorkeleztünk és szigonyoztunk. Érdekes, hogy később megtudtam: a nagy búvárfotósok is ezekkel a lépésekkel kezdték. Én ezt akkor abszolút nem tudatosan csináltam, csak jó poénnak tűnt. Kubába is szigonyozni mentünk, és ott életemben először sikerült egyet merülni búvárkészülékkel is. Ekkor határoztam el, hogy mindenképpen kell szereznem olyan felszerelést, amivel lehet víz alatt fotózni.
Ennyire megfogott?
Könyvekből, filmekből ismeri az ember ezt a világot, de megélni teljesen más. A fantasztikus formák, színek olyan erős benyomással voltak rám, hogy ez még azóta is tart. Három-öt évig kísérleteztem, megpróbáltam sajátkezűleg vízálló tokot fabrikálni, aztán vettem egy olasz gyártmányt. Egy kis kanyarral 1992-re jutottam el odáig, hogy meglett az az alap felszerelés, amire szükségem volt.
Áztattál el gépet?
Nyilván. Mindenki eláztat. Két gépet vágtam tönkre, egyet még ’90-ben, Kubában. Kimentem egy hónapra, mert akkor még lehetett fillérekért kint élni, és ötödik nap szétázott a gép. Három hét volt még hátra az utamból, és mivel akkor már kifejezetten azért mentem ki, hogy fotózzak, morogva hazajöttem. Irány München, vettem egy új gépet, és repültem vissza Kubába.
Miben más a víz alatt fotózni, mint a szárazon?
Két dolgot kell tudnia egy búvárfotósnak az átlagos fotósismereteken túl. Meg kell ismerni a vizet, mint közeget – nem csak arra gondolok, hogy ne ázzon be a gép. A víz alatt másképpen működik a leképezés, más a fény útja, mivel sűrűbb a közeg. A másik dolog, amit jobban kell ismerni, a vaku, mert majdnem minden esetben vakuval fényképezünk. Nem azért, mert sötét van – a trópusi tengereken 20 méter mélyig van elég fény –, hanem mert a víz megszűri a színeket. Ahhoz, hogy természetesnek hasson a képe, kell a vaku. Ez a kevert fényű fotózás lényege, exponálódik a környezet, a téma pedig meg van világítva vakuval. A víz alatt nem működnek az automatikák, nem lehet rábízni a fénymérést és hasonlókat a gépre, ezeket mind meg kell tanulni.
Azért úszni tudni sem árt.
Nem is csak úszni, búvárkodni. Ez egy látszólag bonyolultnak tűnő, de nagyon egyszerű technikai sport. Persze rutinra itt is szert kell tenni, mert ha valaki a víz alatt nem érzi jól magát, akkor nem tud a képkészítésre koncentrálni. A jó búvárfotósok észre sem veszik, hogy víz alatt vannak. Oda kell persze figyelni, hogy ne fogyjon ki a levegő, meg még egyéb dolgokra, de az ember el tud oda jutni, hogy készség szinten merül. Sosem búvárkodom csoportban, csak fotósokkal. Ennek egyszerű oka van: a sima búvártúra úgy néz ki, hogy úsznak egy kört – ha itt valaki megáll fotózni, van 20 másodperce egy képre, ami kevés. Ezért mindig magunknak szervezzük a fotóstúrát. Az ilyen utakon fontos, hogy tudj magadra figyelni, mert ha a többiek elkezdenek fotózni, nem foglalkoznak veled, sokszor van olyan, hogy az ember egyedül marad. Ez a vízalatti természetfotósnál pláne így van. Én vízalatti természetfotósnak tartom magam, de lehet a víz alatt divatfotót, vagy aktot is készíteni, erre is van példa. Aki viszont természetfotós, annak ismernie kell az élőlényeket.
Naivan azt mondaná az ember, hogy annyi minden van ott lenn…
Ezért is izgalmas a trópusi tengerek világa – kimeríthetetlen szín- és formagazdagság, mindig lehet új élőlényeket találni. Ha nem is faj- de legalább családszinten meg lehet tanulni a viselkedésüket, hogy hol milyen környezetben él.
Hogy mégy ilyenkor ki? A téma adott, vagy a hely, ahol fényképezel?
Az utóbbi időben készült pár cikkem a National Geographicnak, amiknél már tudtam az utazáskor, hogy milyen képeket kell még csinálnom, hogy teljes legyen a sorozat. Elsősorban trópusi tengerek iránt érdeklődök, hideg tengerben rég voltam már.
Hogyan készülsz fel egy-egy útra?
Meg kell ismerni, hogy mások mit fotóztak ott, majd ki kell deríteni a körülményeket: milyen áramlatok fordulhatnak elő, milyen a vízminőség, a látótávolság, milyen új állatokat lehet fényképezni. Mindig vannak felkapott búvárfotós-helyek, ahol lehet találni újdonságot. Általában mindenhol van egy helyi vezető, aki tudja, hol kell keresni az ilyen érdekességeket. Persze egy jó adag szerencse is kell, hogy az ember valami sosem látottat fényképezhessen.
Mekkora a búvárfotózás piaca Magyarországon?
Mindig arra törekedtem, hogy ne a fotózásból kelljen eltartani magamat – nem akartam elvtelen kompromisszumokat kötni. Ha tudok pénzt keresni a fotóval, akkor az jó, de nem ez az elsődleges. Ezért nem is látom át annyira a piacot, de azt tudom, hogy Magyarországon ma senki sem él kizárólag búvárfotózásból. Én búvárfotós tanfolyamokat is tartok, jelennek meg cikkeim a National Geographicban, Ikelite és Subal vízalatti fotós cuccokat forgalmazok, és van más vállalkozásom, egyszóval több lábon állok, nem a fotózástól függök.
Akkor a díjak sem olyan fontosak?
Dehogynem. Magyarországon rendszeresen küldök az Év természetfotósa pályázatra, külföldön pedig csak a rangos versenyek érdekelnek. Két okból küld be képet az ember: az adott pályázatnak vagy nagy a presztízsértéke, vagy csábítóak a díjak. Előbbire példa a BBC Az Év Természetfotója, vagy a kifejezetten víz alatti díj, az antibesi Arany Búvár, mindkettőn sikerült már első díjat nyernem. Jó díjak pedig főleg Amerikában vannak, egy-egy jó fotóval komoly utazásokat lehet nyerni. A kétezres évek elején nagyon sokat utaztam így, az utakból pedig újabb képek születtek.
Mi az, amitől jónak tartasz egy saját képet?
Szerintem a fotósnak meg kell tanulni elvonatkoztatni az érzelmeitől. Nagyon sokan azt hiszik, hogy attól, hogy egy képbe sok energiát fektettek, kiemelkedő kép lesz. De nem számít, hogy kapáslövés, vagy napokat vártál a kattintásra. A fotó számít csak, én pedig arra próbálok törekedni, hogy olyan képeket csináljak, amit más még nem. Ez persze nagyon nehéz. Amikor tanul az ember, az elején még hasznos dolog másolni a nagyokat, mert úgysem lesz pontosan ugyanolyan a végeredmény, de meg lehet tanulni a különböző technikákat.
Egy fotó szerintem akkor jó, ha több kritériumnak megfelel. Láttál-e már ilyen képet? Meg lehet-e ismételni? Technikailag meg lehet-e jobban csinálni? Ha mindhárom kérdésre nem a válasz, az már egy nagyon jó kép. A jó természetfotó fejben készül – sokan úgy hiszik, hogy az ember kimegy, meglát valamit, és lefotózza. Ezzel szemben ismerni kell az adott élőlényt, és tudni, amikor szembekerülsz vele, hogy mit akarsz. Földfelszíni fotósoknál erre jó példa a sátrak, lesek építése, ilyen a búvárfotósoknál nem nagyon van. A vízalatt tartózkodás ideje is korlátozott, ezek azért befolyásolják a módszereket, de a felkészülés nagyon hasonló minden természetfotósnál.
Hogyan lehet fejlődni?
Képek, képek, képek. Sok képet kell nézegetni. Folyamatosan követem a könyveket, pályázatokat, a fejembe vésődnek a legjobb víz alatti képek. Ez szükséges ahhoz, hogy jó képet csináljunk – az tud jó regényt írni, aki ismeri az irodalmat, aki olvasott ember. Ez a hasonlat igaz az összes fotósra, képeket kell nézegetni, és meg kell fejteni a titkot. Hogy miért csinálta a fotós, milyen optikával, hogy világított, mi történt – bármit, amit leolvashatunk a képről.
Vannak nagy, megvalósulatlan terveid?
Vissza akarok menni cápákat fényképezni Bahamákra, bálnát sem láttam még víz alatt, jó lenne róluk is képet csinálni. Emellett örök elégedetlen vagyok, mindig érzem, hogy az adott szituációban ma már jobb képet csinálnék. Sok új kép is van a fejemben, saját ötletek és mások által inspirált beállítások is.
Ha már cápák, muszáj megkérdeznem – veszélyes cápát fényképezni?
Azt gondolná az ember, hogy a fő veszély a víz alatt a cápa, a muréna, de ez nem így van. A sokkal kisebb, rejtőzködő élőlények, mérgező kisebb halak nagyobb bajt tudnak okozni. Jöhet egy erős áramlás, az is balesetet okozhat. Tavaly voltam Jim Abernethy-vel ketrec nélküli cápafotózáson, ez bebizonyította, hogy így is lehet. Eleve az összes cápafajból körülbelül öt lehet veszélyes az emberre, fel van fújva ez a dolog.
De azért vittél magaddal védőfelszerelést?
Cápabotot, ami tulajdonképpen egy műanyag cső, beleszúrva az övünkbe. Folyton szemléled a környéket, hogy ha megjelenik a tigriscápa, csak azzal foglalkozz. Sose fordíts neki hátat, állj függőlegesen, mert ilyen élőlény nem nagyon van a víz alatt. Ezenkívül csupa feketében kell lenni, hogy a bőröd se látszódjon, mert annak olyan színe van, mint a döglött halnak (azzal csalogatjuk őket oda), a kesztyű és a sapka éppen ezért kötelező. Sohasem szabad menekülni, pánikolni, illetve ne rögzítsd magadhoz a fényképezőgépet, ha a cápa el akarja vinni, oda kell neki adni. Jim mondott statisztikát: a 18 gépből, amit elvitt a tigriscápa, csak kettő tűnt el, a többi megkerült.
Mi van még nálad egy merüléskor?
Csak tokozott gépekkel fotózunk. Víz alatt nem tudunk optikát cserélni, ezért a felszínen kell eldönteni, hogy mivel fogsz fotózni. Ez az egyik legidegölőbb dolog, mert gyakran mellényúl az ember. Felraksz egy makróoptikát, és erre jön egy nagy hal, vagy fordítva. Folyton reménykedni kell, hogy ne történjen semmi olyan, amit nem tudsz lefotózni. Régen, a filmes időszakban két géppel merültem, most már csak egy van. A nagyon nagyok persze segítőkkel merülnek, és mindig azzal a géppel fényképeznek, amire épp szükségük van – jó lenne ide eljutni, de ez egyelőre még messze van.
