Fotósnak készültél?
Kényszerből kezdtem el fotózni. Versenyszerűen fociztam, de rájöttem, hogy nem akarok focista lenni. Valamit mégis kezdeni kellett magammal, és sikerült bekerülni a Práter utcai fotósiskolába. Így kezdtem.
Rögtön az elejétől látszott, hogy ez jó irány?
Az elejétől szerettem csinálni, az iskolában pedig jó visszajelzéseket kaptam – rájöttem, hogy ha még eredménye is van, lehetne ez az életem. Lassan lépegettem előre, sok embertől tanultam.
Kerested a saját irányodat?
Most sincs igazából saját irányom. Hiszek abban, hogy folyamatosan tanulni kell, pláne a fényképezést. Minden kreatív alapokon működő munkában nagyon fontos, hogy az ember folyamatosan képezze magát. Szeretem nézni például a fotózz.hu-n is a képeket, azt gondolom, így marad az ember friss. Emlékszem Baricz Katalin előadására, hogy mennyire lenyűgözött az, hogy milyen másként áll a fényképezéshez, mint én. Igazi nagy tanítómnak pedig Pólya Zoltánt tartom, aki nemrég sajnos elhunyt. A Kurírnál dolgoztam, amikor elkezdtem foglalkozni a Fidesz fotózásával, és ő volt a főnököm. Most, hogy meglett az Orbán Viktor-kampánykönyv, beleírtam, hogy köszönöm neki, hogy megtanított látni a fényképezőgéppel. Nagyon régen beszéltünk, de amikor megjelent a könyv, felhívott, hogy látta, megemlítettem. Végül nem tudtam neki könyvet adni, de azt gondolom, ez egy kerek történet, én vissza tudtam neki valamit adni abból, amit tőle kaptam.
Hogyan tekintesz saját magadra, mint fotósra?
Fontos dolog az alázat. Az ember ne úgy álljon hozzá, hogy ő milyen hatalmas fotós, aki csak jót csinál, mert csinálhat rosszat is. Fontos minél több impulzus érjen – olvastam nemrég Malcolm Gladwell Kivételesek című könyvét, amiben a tehetségről és a zseniről ír. Ő azt mondja, 10 ezer óra a bűvös szám, amin át kell lendülni – kevesen tudják például a Beatles-ről, hogy Hamburgban éveken át heti hét napon, napi nyolc órát játszottak. Ezután már annyira összenőttek a hangszereikkel, hogy nem kellett figyelniük, ösztönössé vált az, amit csináltak. Amikor pedig ösztönössé válik valami – mondja Gladwell -, akkor tudod rátenni a tetejére azt, amitől zseniális lesz. És én azt gondolom, a szerzőnek igaza van, legyen szó az élet bármely területéről.
Hogy lehet elkerülni, hogy belefuss a sémákba?
Nem tudsz mindent megcsinálni egyformán jól, a fotográfia ilyen. Vannak, amiket szeretnek, és vannak, amiket nem, ez szubjektív dolog. Ha bele is futok a sémákba, próbálok elszakadni tőlük – a kreativitásban fontos, hogy ne legyen rutinszerű a megközelítésed. Ha szakmai dolgokról beszélünk, nekem például fontos, hogy nem használok zoomobjektívet, mert azt gondolom, elbutít. Vagy nem nézem meg az elkészült képeket a hátlapon, mert az elvonja a figyelmet, nem tudsz eggyé válni a témával. Persze nem arról beszélek, hogy zoommal nem lehet jó képeket csinálni, de mindenkinek meg kell találnia a hozzá legjobban illő módszert. Fontos, hogy kitalálj valami újat, és ha az megvan, azt akár csinálhatod egy életen át is. Berlinben láttam nemrég egy kiállítást, a festő 45 évesen több mint 20 évet dolgozott első kiállításának anyagán, és még mindig nincs kész. Persze a fotó más, de nekem is fontos az idő. Az az idő is, ami eltelik a kép készítésénél, meg az is, ami eltelik a két kép között.
Ezért vannak nagyobb projektjeid?
Igen, ilyen az Orbán Viktor-képanyag is. Ezt a témát 1993-ban kezdtem el, és azt gondolom, hogy szeretném úgy csinálni, hogy legyen egy kb. 30 éves íve. Így a végén már lehet olyan könyvet csinálni, ami megfelelő távlatot ad az egésznek. Fontos, hogy az ember hosszú távon is tervezzen, de közben figyeljen oda a rövidtávú eredményekre is – ilyen most a 2010-es kampány pár hónapjáról szóló könyvem. A tervek szerint a 30 éve lezárultával már erre a könyvre is máshogyan fogunk tekinteni, mint most, közvetlenül a választások után.
De erre a pár hónapra külön készültél, vagy egyszerűen csak folytattad a képkészítést?
Az egész sokkal messzebbről jött. 1993 januárjában kimentem Clinton beiktatására az Egyesült Államokba. Egy napot voltam ott, és vettem egy fekete-fehér fotóalbumot arról, hogy Clinton hogyan lett elnök. Ekkor itthon a Parlamentben heten ültek fideszesek, én pedig a Kurír Fidesz-felelőseként fogtam a fotókönyvet, elvittem Orbán Viktorhoz, bemutatkoztam, és azt mondtam: ilyet szeretnék csinálni róla. A ’94-es kampány persze még egész más volt – egy autóval mentünk le Nyíregyházára. Ő vezetett, én pedig lefotóztam azt, ahogy narancsot árul. Visszanézve akkor még más fotós voltam, nem fényképeztem annyira tudatosan. A mostani könyv már sokkal tudatosabb munka volt, nem ez az első könyvem, tudtam, hogy kéne kinéznie.
Tehát eleve könyvben gondolkodtál?
Azt írtam az önéletrajzomban is, hogy nem tudom elképzelni a világot könyvek nélkül. Fontos, hogy képkönyveket csináljak, mert képekben tudom elmondani azt, amit más leír. igazából ez egy olyan felkérés volt, amiről sokat gondolkoztam, hogy kell-e nekem, jó lesz-e, politikai állásfoglalás-e vagy nem. Az volt a feltételem, hogy a tipográfiától kezdve mindent én dönthessek el, és más ne szóljon bele semmibe. Amikor láttam, hogy ez teljesül, elvállaltam.
Amikor az Orbán-könyv megjelent, sokan Obama kampányfotó-könyvéhez hasonlították.
Most lehet, hogy nagyon furát fogok mondani, de nem láttam az Obama-könyvet. Utána persze megnéztem, de ha pusztán számokról beszélünk: Obama kampányáról az interneten 117 ezer képet lehet megtalálni. Én a 2010-es kampány során csináltam 28 ezer képet. A két témának egészen egyszerűen törvényszerű, hogy legyen egy közös halmaza egy olyan ember esetében, aki egész nap öltönyben jár, utazik egyik pontról a másikra, és közben kampánybeszédeket tart és emberekkel találkozik. Nekem érdekes volt megnézni az Obama-képeket, és nem volt azzal sem baj, hogy a média párhuzamba állította a két fotókönyvet. Aki megnézi a honlapomat, úgyis látni fogja, hogy nem fél éve kezdtem ezt a témát fotózni.
Nem féltél, hogy a politika rányomja a bélyegét a fotóidra?
A könyv előszavában is leírom, hogy a Clinton-könyv szerintem egy olyan alapköve a kampányfotózásnak, ami több értelemben is mintául szolgálhat mindenkinek. Amerika már akkor megérett arra, hogy a kampánykönyvet úgy nézze, mint egy fotóalbumot. Amikor gondolkoztam azon, kell-e itthon is ilyen, arra gondoltam, hogy nem lehet majd leválasztani a fotókat attól, hogy ez egy politikai állásfoglalás. Azt gondoltam, nem fogják érteni az olvasók, hogy ez a könyv nem Orbán Viktorról szól, hanem a fényről.
És értették?
Jó tapasztalat, hogy a szakmától a visszajelzés szinte kivétel nélkül pozitív volt. Mindig olyat szeretnék csinálni, ami itthon azelőtt még nem volt, ez sikerült. Nádas Péter azt mondta rá, hogy majdnem tökéletes könyv. Amikor megkérdeztem, miért majdnem, azt mondta: eddig nem talált benne hibát, de ha azt mondaná, hogy tökéletes, és holnap talál benne egy hibát, akkor nem lesz igaza. Ennél több nekem nem kell – ha azok az emberek , akiknek adok a véleményére, pozitívan nyilatkoznak róla, az bőven elég. Nyilván, vannak, akiknek nem tetszik, de azt gondolom, amit el akartam érni, megcsináltam, és az egész úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Kezdve a képektől egészen addig, hogy a 25-ei választási forduló után három nappal már az utcán volt a könyv. Ilyen szempontból sikerült utolérnünk a nyugatot, és, úgy gondolom, olyan szempontból is, hogy le tudjuk a képekről választani a politikát.
Magyarul nem azt gondolják az emberek, hogy a könyv egy nyomtatott totemoszlop?
Vannak ilyenek is. Ha viszont az ember fogékony a fotográfiára, akár szereti Orbán Viktort, akár nem, tetszhet neki a könyv.
Mit csinálsz, amikor épp nem kampányt fényképezel?
2002-ben volt egy kis szünetem, sokat gondolkoztam azon, mi legyen a következő projektem. Mivel nagyon szeretem az irodalmat, kitaláltam, hogy lefotózok 92 kortárs magyar írót, cserébe kérek a képeik mellé tőlük szöveget. Amikor ezeket elolvastam, arra jöttem rá, hogy minden kép az időről szól, és minden író is ezt boncolgatta a kép kapcsán. A fényképezés sokféleképpen kötődik az időhöz, így amikor megvolt ez a könyv, elkezdtem gondolkozni azon, hogyan lehet erre a kötődésre még jobban rámenni. Hogy látjuk-e az idő múlását az arcon – akkor jött az ötlet, hogy történések előtt és után lefotózok arcokat, hogy látszik-e rajtuk a változás.
Sikerült?
Igazából akkor lehetett volna tökéletesre megcsinálni, ha csak ismerősök szerepelnek a képeken. A kiállításon direkt nem írtam ki, mik a történések, az ember azt rakja össze a fejében, amikor megnézi a képeket. Ugyanakkor szerettem volna több intimitást – szeretkezés, vagy fogorvos előtt és után lefotózni valakit, de ezek annyira intim szituációk, hogy nehéz rá alanyt találni. Mindenkinek él egy kép a fejében arról, hogyan néz ki, és az emberek nem szeretik azt viszontlátni, ami ettől különbözik. Van mindenkiben egy óvatos távolságtartás, ez volt a projekt nehézsége.
Hogyan találod ki ezeket a projekteket?
Néha egyből nekiállok egy-egy ötletnek – most nőket fogok fényképezni különféle elvek alapján, de sok mindent nem tudok még elmondani a tervről. Nagyon érdekelnek a szövegek, az idő, de most a női arc érdekel a legjobban. Sokat olvasok, főleg magyar irodalmat, és sokat beszélgetek is írókkal, ezek nagyon inspiratív beszélgetések szoktak lenni. Az embernek folyton ott a fejében négy-öt dolog, amit szívesen csinálna, de mindig vannak periódusok, amikor nincs rájuk idő.
Amikor dolgozol, számít a technika?
Az egyszerű dolgokat szeretem. Hiszek abban, hogy megy az ember és fényképez, nem számít, milyen géppel. A kép a lényeg, amit létrehozol. Baricz Katalin mondta az előadásán, hogy neki 15 évébe került az, hogy azt a képet lássa a gépen keresztül, ami le lesz nagyítva. Először nem értettem, mit mond, de aztán ahogy fotózol, azt veszed észre, hogy kitalálsz valamit, meglátod, és amikor lefényképezed, már nem az van a képen. Nagyon nehéz folyamat, hogy a gépben azt lásd, ami majd a kép lesz. De a technika nem számít. Én például a telefonommal is csinálok Polaroid-sorozatokat, bárhol járok. Próbálom ilyenekkel kitölteni a napjaimat, mert minden érdekel, ami fotózással kapcsolatos.
