Mikor kezdődött az életedben a fényképezés?
Borzalmasan rajzoltam, ezért gyerekkoromban anyukám gépével szerettem megoldani az iskolai feladatokat. De ekkor még nem volt fotós indíttatásom, mert szakácsnak készültem. Erről akkor mondtam le, amikor be akartak rakni egy ipari konyhába szakácsnak: akkor rájöttem, hogy szeretek főzni, de ennyi embernek nem. Cukrász is akartam lenni, de az is kiderült, hogy utálom az édeset.
Tehát logikusan a fényképezés következett?
A suli alatt jártam szakkörre, ahol fákat, várost fényképeztünk. Tetszett ugyan, de tudtam, hogy embereket szeretnek fotozni. Viszont arra jó volt, hogy kikössek a Práter utcai fényképész-képzőben.
Volt olyan pillanat, amikortól már biztos volt, hogy fotós leszel?
Igazából már a fotószakkörben éreztem, meg más úgysem érdekelt igazan: remeg a kezem, idegsebész nem lehettem. Nem volt persze fix, hogy mától márpedig fényképész leszek, így hozta az élet. Főleg, hogy Tombor Zoltán mellé kerültem, ő lett a mesterem, onnantól kezdve adta magát az egész. Tudtam, hogy embereket szeretnék fényképezni, a szocio és a riport pedig azért nem volt számomra elfogadható, mert szeretem megrendezni a képeimet, szeretem, ha van beleszólásom abba, amit lefényképezek, ami engem képvisel.
És a divatfotónál van beleszólásod?
Eleinte azt hittem, de nincs… Viszont lényegesen több szabadságom van, annyi legalább, amennyi egy riporternek, aki lefényképezi a miniszterelnököt. Ott változtathat a szögön, az alany ugyanúgy a miniszterelnök marad – én ezzel szemben megválaszthatom, hogy kit fényképezek le és én irányíthatom őt. Ugyanakkor az az igazság, hogy itthon a piac nem is arra van berendezkedve, hogy a fotósok egyéni stílusát feltétlen bemutassa, nem is ez alapján válogatják a fotósokat. Minden magazinnak megvan a saját iránya, általában lapszámonként két anyag jelenik meg: az egyik low-budgetnak nevezhető, amikor olcsóbb ruhák vannak bemutatva kedvesebb, mosolygós sztorikon, és vannak a nagyobb anyagok. Idomulni kell. Lehet, hogy van egy saját stílusod, ami fontos, de nem feltétlen tudod azt bemutatni. A stílus már ott elkezdődik, hogy hogyan kezelsz egy csapatot, egy munkát, hogy tudsz másokkal együtt dolgozni. Ezt is figyelembe szokták venni, de nem jellemző, hogy konkrét dolgok alapján válogatnának. Így az eredménybe annyi beleszólásom van, hogy irányítani tudom a megrendelő és a csapat elképzelését arrafelé, amerre én is szívesebben megyek.
Mi a célja a divatfotónak? Hogy szép legyen a modell, vagy a ruha?
A divatfotó nagyon alábecsült dolog, sokan csak a régi katalógusok merev nőit latjak benne, pedig borzasztóan precíz fotográfiát igényel a stáb összefogásától kezdve magáig a munkáig. A kérdés az, hogy milyen megrendelésre dolgozol. Ha egy kampányt fotózol, egyértelműen fontos a ruha, vagyis a termék. De bizonyos esetekben túlmehetsz azon, hogy ott a ruha a képeken, mert nem az a fontos. Bár az igazat megvallva engem egyáltalán nem érdekel, milyen ruha van a modellen. Nekem eszköz a divat, nem vagyok egy nagy divatrajongó.
Eszköz lenne a ruha a divatfotón? Nem arról szól?
Egyrészt eszköz abból a szempontból, hogy a ruha hozzá tud adni a képemhez. Ha olyan a szabása, vagy illik a sztoriba, amit elképzeltem, akkor mindenképpen jó kiegészítő. Illetve ahhoz, hogy megvegyék a képeimet, szükséges az, hogy legyen a modellen ruha.
De ezek szerint nem vagy divatőrült.
Nem, persze nem azt mondom, hogy tudatlan vagyok, de a tudást a munka során szedem fel, illetve amikor rákészülök a munkára, akkor persze körbenézek. Tisztában vagyok vele, kinek mi az iránya, de ahhoz képest, hogy hány tervező hány kollekcióval kijön egy évben, egészen kis százalékát ismerem. Járatok 20-30 divatmagazint, tudom, hogy ki kicsoda, de nem sikítok fel, ha Jimmy Choo cipőt tervez a H&M-nek.
Gondolom azért sem olyan fontos a ruha, mert a kiválasztása úgyis a stylist dolga.
Muszáj a fotósnak is tájékozottnak lenni. Ha egy sztoriban gondolkozom, leülök előre a stábbal, és átbeszéljük az anyagot. Ilyenkor nem baj, ha egy konkrét kollekció darabjait nem ismerem, mert el tudom mondani, hogy milyen hangulatot szeretnék. A konkrét darabokat már a stylist választja ki. Sminknél is elmondom, mit szeretnék látni, és a sminkes ezt valósítja meg, vagy ő is elmondja, hogy szerinte mi lenne a jó. Színeket beszélünk meg, szőke legyen vagy barna, borzolva legyen-e a szemöldök, és még ezer apróság, ilyen szempontból tájékozottnak kell lennem mindenben. Ugyan a fotós az utolsó stádium, de ő fogja össze mindenki munkáját . Amikor leadom a képet, és rossz a smink, akkor nem a sminkest veszi elő a megrendelő, hanem azt mondja, hogy rossz a kép. Az én felelősségem, én nyomom meg a gombot – így ha valami nem stimmel, közbe kell tudnom avatkozni.
Hol tart most divatfotóban, divatban Magyarország?
Fotósaink nagyon jók vannak, az a baj, hogy nagyon kevés a felület, amin megjelenhetnek, főleg amiben ténylegesen magukat mutathatják. Ez főként annak köszönhető, hogy itthon nincs kellő divatélet – nevezhetjük a magazinokat divatmagazinoknak, de ezek valójában női magazinok, divatanyagokkal. Az egy dolog, hogy kezdenek megjelenni a nemzetközi márkák, de nincs kultúrája még az egésznek. Húsz éve, hogy egyáltalán nyitottunk egy nemzetközibb irányba, addig be voltunk zárva divatilag is. Gucci nevét lehet, hogy vannak, akik húsz éve ismerik, de még mindig nincs benne a köztudatban, és ez a divat egészére igaz. Franciaországban a fotómagazinok tele vannak divatképekkel, biennálékat szerveznek, divatélet van, itthon pedig nem is hallunk azokról, akik ebben a világban dolgoznak. Viszont van egy másik irány is, főleg a reklámban és a filmgyártásban – elkezdtek a nyugati országokból eljönni keletre, nyilván pénzügyi okokból is, hogy itt fotózzák és forgassák az anyagokat. Ez nem mindig jelenti azt, hogy az egész stáb magyar, de egyre inkább azt látom, hogy vesznek be magyar világosítót, magyar az operatőr, vagy a fényképész. Kérdés, hogy ez a divatra ki fog-e terjedni: mert ugye tehetség van, de, a hazai piac még nem érett meg.
Inkább alkalmazott fotósként tekintesz magadra, vagy művészként, aki divatot fényképez?
Utálom az a szót, hogy művész. Kísérletező típus vagyok, nincs kialakult stílusom. Az utóbbi időben sok megrendelést csináltam, amikor saját magamnak kellett volna fotózni, akkor inkább aludtam, meg a fürdőkádban pihentem. Gondolkozás nélkül tudok lőni megrendelésre anyagokat, de ahhoz, hogy az ember művésznek nevezze magát ebben a szakmában, minél több saját gyártású anyagot kéne megcsinálni, ami engem reprezentál, ami az én stílusom, vagy akár mondhatom azt, hogy az én művészetem. Igaz, ez csapatmunka, sok ember művészete az én művészetem.
Akkor alkalmazott fotós?
Amiből élek, az alkalmazott fotográfia. Szerintem a művészet egészen érdekesen kapcsolódik a divatfotóhoz: egy divatfotó akkor jó, ha időtlen. Ha nem köti kollekció, évjárat, ha nem veszti el az értelmét az évek során. Ezért volt zseniális Helmut Newton, mert bármelyik képét előveheted, és kirakhatod a falra otthon, egy galériában – legyen az saját magának készített anyag, divatanyag, vagy kampány. Onnantól kezdve nevezzünk egy embert művésznek, ha ezek a dolgok teljesülnek.
Elég konkrét álláspont.
Lehet saját művészetem, de alkalmazott fotósnak tartom magam. A művész kemény szó, olyan emberekre tudnám csak használni, akik lerakták már az asztalra azt, amitől annak hívhatjuk őket, nálam ez még nem jött el.
A rengeteg megrendeléstől nincs gépundorod?
Nem nevezném gépundornak, nem is munkaundor. Egyszerűen az kell, hogy úgy szeressen vissza az ember a fényképezésbe, hogy fogja a gépet, és nem megrendelésre dolgozik, hanem csak magának. Inkább fényképeznék örömből is, az kompenzálja a rutinból és a megrendelésekből következő elfásultságot, és felfrissíti az agyat. Az ember szeme rááll, hogy ne látszódjon a csipesz, a ruha esése jól álljon. Struktúrát komponálsz, hátteret nézel, de mindent azért csinálsz, hogy a kép eladható legyen. Ez hosszú távon ötlettelenséghez vezethet, éppen ezért veszem fel a gépet csak úgy is, munkán kívül, hogy lefényképezzem azt, ami tetszik.
Milyen a napi munkaritmusod? Van egyáltalán?
Káosz. Ez nem egy fix munkaidős állás, akkor kezdjük, amikor a megrendelő mondja: a fotózásnak eleje van, vége nincs. Délelőtt megjön a kliens, a modell, a stáb, leülünk megbeszélni, hogy mi legyen. Elkezdődik a hajeltűzéssel, majd smink, a haj megcsinálása, öltözés. A haj és a smink minimum egy-egy óra, és onnantól kezdve csak az enyém a pálya.
És mikor mondod egy képedre, hogy ez lesz a jó?
Sosem. Maximalista vagyok, nehezen elégszem meg a képeimmel, de azért van egy pont, hogy elfogadom őket. Nem tudom megmondani, hogy ez a pont mikor jön el: fényképezek, és egyszer csak érzem, hogy ez volt a jó haj, ez volt a jó szem, összeállt az, amit szerettem volna. Normális esetben az ember ilyenkor megáll, én viszont mindig lövök még 10 képet, hátha jobb lesz. De sose lesz jobb.
Ilyenkor nem áll mögötted a megrendelő, hogy belebeszéljen a munkádba?
Ó, dehogynem. Amióta digire dolgozom, imádják, sőt, az a probléma, hogy miért nem rakom ki monitorra az eredményt, hogy amint megnyomtam a gombot, lássák a képet. A digitális technika egyrészt gyorsítja a munkát, mert nem kell előhívni, nagyítani, válogatni, retusálni, hanem rögtön mehet a gépbe. Ugyanakkor fotósként te is egyből vissza akarsz nézni mindent – erre mondhatnánk azt, hogy precízebbek lettünk, jobban kontrollálni akarjuk, de ez hülyeség: amíg filmre fotóztunk, egy-egy képre sokkal jobban előkészültünk. Ma már egyből ott az eredmény, a megrendelők pedig imádják nézegetni, sőt, követelik, hogy minél előbb láthassák.
Akkor te sem vagy technológia-függő?
Semmiképpen sem. Ugyanakkor teret kell adni a diginek, mert a film az már csak szerelemjáték, a jövő a digitális technológiáé. Szívesen fényképeznék persze filmre is, de nincs ember, aki azt kifizesse. A digi abból a szempontból jó, és ezt felejtik el azok, akik szidják, hogy felgyorsítja a munkamenetet. Retusálni is sokkal könnyebb. És itt szokták azt megjegyezni, hogy persze, Photoshoppal mindent meg lehet csinálni.
És valóban, épp mondani akartam: bárkiből lehet címlaplány.
A Photoshop fontos dolog, de ugyanazokat csinálja meg 10 perc alatt vele az ember, amiket régen a laboránsok és a retusőrök csináltak hosszú órák alatt. Ha végeredményben megnézed a munkafolyamatot: kontrasztokat állítasz, régen választottál egy papírt vagy filmet. Expozíciót állítasz, régen ez a levilágításnál történt. Alkalmazol bőrretust, az ugyanaz, mint amit anno a Práter utcában pengével és ecsettel csináltam – hozzáteszem, életemben nem tudtam normálisan használni. Ezek a folyamatok nem tűntek el, csak digitalizálódtak. Az pedig, hogy valakiből sokkal jobb nőt lehet csinálni, mert átrajzolják, szintén nem újkeletű dolog, csinálták már régen a digitális korszak előtt is.
És az olyan képek, amelyek digitális technika nélkül nem is létezhetnének?
Még ha grafikai irányba viszed is el a munkásságodat, ahol mondjuk levegőben úszó nők vannak, régen ezt is meg lehetett volna csinálni mindenféle maszkolással, egymásra exponálásokkal. Most ugyanezeket a folyamatokat egy egérrel is elvégezheted. Amíg a jóízlés határain belül marad a felhasználás mértéke, addig miért ne használnánk a digitális technikát? Az a lényeg, hogy a fényképeden mi van, hogy milyen hangulatot adsz. Technikailag lehet bárki tökéletes, de úgysem az a fontos, mivel csinálod. A technika szolgálja ki a fotóst, és teremtsen hangulatot.
Ezek szerint bármivel lehet fényképezni?
A jövő héten fénymásolóval fogok csinálni egy anyagot. Erre is mondhatnám, hogy nem is fényképezek, hanem fénymásolok. De az, hogy mivel képezem le a fényt a papírra, tökmindegy. Ha a fénymásoló tud adni egy olyan hangulatot, ami nekem kell, akkor miért ne? Kísérletezek vele, és ha a kép szép, nagyon mindegy, hogy hogyan csináltam.
Említetted, hogy saját magadnak is kell, vagy kéne fotózni.
Nagyon elszoktam tőle, és próbálom erőszakolni magamat arra, hogy csak úgy fogjam a fényképezőgépet, és ne a napi rutin érdekeljen. Ha tudok, elutazok, és egész furcsa módon városokat szeretek fényképezni. Legutóbb Hongkongban voltam, monszun idején – a városban, ahol százezrek vannak az utcán, sikerült olyan időszakot találni, amikor lényegében mindenki otthon maradt. A neon, az üres utcák, a tükröződések a vizes aszfalton, nagyon jól nézett ki. Jó dolog ez: a város, az emberek inspirál. Itthon nem feltétlenül veszem észre ezeket a dolgokat.
