(Fotó: S. Fargó Gyöngyi)
Van olyan első, jól sikerült képed, amire emlékszel?
Van első élményed a fotográfiával kapcsolatban?
Azt hiszem, ugyanaz, mint mindenkinek: gyerekként elkapott a varázsa. Tizenévesen a jó bizonyítványomért kértem egy fényképezőgépet, azóta fotografálok.
Szerelem volt első látásra?
Igen, ennek mar 50 éve, vagyis fél évszázada fényképezek, az egész életem erről szól. Amikor kisebb voltam és Fonyódon éltünk, a Mama gyakran elvitt bennünket, gyerekeket fényképezkedni. A fényképészmester műterme hihetetlenül misztikusnak tűnt számomra a lámpákkal, a vegyszerek illatával – elhatároztam, hogy ha megnövök, én is fényképész leszek. Sikerült.
Van olyan első, jól sikerült képed, amire emlékszel?
Épp ma került a kezembe egy csomó régi képem, köztük az első is, a kutyánkról. Ezidáig a körülöttem lévő világot fényképeztem, amelyben 100%-ig benne élek. A képeim rólam és a hozzám hasonlókról szólnak. Hogy mindez hogyan épült fel egészen a kezdetektől addig, hogy az embert jegyzik, mint fotográfus? Végig kellett járnom a lépcsőket, tanulnom kellett, otthagynom vidéket, mert Budapesten láttam a lehetőséget, próbáltam riporter lenni, nem sikerült, pályázatokon vettem részt, megjelentek képeim újságokban. Ezáltal kaptam egy kis önbizalmat, nem hagytam abba, csináltam és felépítettem saját világomat.
A nézőpontod te magad kerested, vagy a külső események alakítottak?
Alapvetően két típusú fotós van: vannak a fotóriporterek, én viszont öntörvényű vagyok – még a riportot is megrendezném, beleszólnék. Nem kívülálló fotósként veszek reszt az eseményekben, mindenben benne van a szubjektív énem és a véleményem. Amikor erre rájöttem, próbáltam riportokat csinálni hozzám közelálló emberekről, de mindig úgy, hogy beszélgettem is velük. Míg a riporternek semlegesnek kell maradnia, én mindig kicsit manipuláltam a helyzetet – és amikor ezt felismertem magamban, arra gondoltam: miért ne vigyem bele magamat még jobban? Elkezdtem modelleket keresni, akiket belehelyeztem szituációkba, így lettek divatfotóim. Aztán ugyanezt csináltam olyanokkal is, akik egyszerű, hétköznapi emberek. Az életből szedtem a modelljeimet. Ott voltak egy helyzetben, én pedig még rátettem valamit és együtt kreáltuk azt, ami végül is a képem lett.
Hogyan jönnek ezek az ötletek?
Állandóan figyelem a történéseket, magam köré gyűjtöm az embereket. Valójában olyanok a képeim, mintha az adott történés, ami benne van, létezett volna – és lehet, hogy valóban létezett, de én még a saját magam világából is hozzátettem valamit. Amikor nézik a képeimet, talán ezért lehet felismerni, hogy ez a Baricz Katié.
És mitől?
Az emberekben nekem benne van a lélek, a játék – általában rám néznek a lencsén keresztül, rám figyelnek, amikor fotózom őket. Ami bariczos, az lehet akár a kép dekomponáltsága, ha történik valami váratlan, ami rákerül a képre. Ezt lehet, hogy én tettem oda, de lehet, hogy nem. Tudatos, de valójában nagyon ösztönös alkotó vagyok.
A szakmát meg kell tanulni, én még ma is tanulom – mindig a fényeket lesem, szerkesztem, a másik pedig az, hogy van az emberrel született dolog. Talán nem nagyképű, ha ezt mondom, mert ez egy olyan adottság, amit kaptam az életre, amit meg kell élnem.
Amikor belenyúlsz egy szituációba, vagy megrendezel valamit, megvan a fejedben, hogy milyen végeredménye lesz?
Abszolút meg. Ezer szálon élek, éjjel-nappal úton vagyok, és sokszor nincs nálam kamera – de mindent a fejemben gyűjtök, és ha rátálalok valamire, lehet, hogy visszamegyek és megfotózom. Tudom a helyet, hogy hova fogom beépíteni azt az embert, aki ott él, és az milyen fényben lesz jó. Az egészet legtöbbször le is rajzolom, megtervezem, mint egy reklámfotónál. Természetesen mindig lehetnek meglepetések, amikor ott, azon a helyen megbetegszik az ember, vagy zuhog az eső, akkor vagy várok, vagy át tudom szerkeszteni elképzelésemet.
Megteheted?
Nincs főnököm, saját magammal kell alkut kötnöm ilyen esetekben. Igazából erre nagyon ritkán kerül sor, és nagy szerencsém, hogy a szereplőim mind partnerek ebben. Nagyon szép élményeim vannak – az a „színház”, amibe mi belekerülünk fotózás közben, azok a dolgok, amikről beszélgetünk, tesznek minket hiteles emberré. Ezekért nagyon hálás vagyok az életnek.
Hogyan lehet ezt megfogni képben?
Nincs titka – egyrészt lehet az, hogy az egészet fekete-fehérben csinálom. Hagyományos technikán nőttem fel. Lehet, hogy úgy látok, hogy fény-árnyék és nem a színes világ sokfélesége vonz. Ragaszkodom ehhez a technikához, mert ezt tudom. Nagy géppel, állványról dolgozom, lámpákkal – ez lassú folyamat, nem olyan, mint a digitális fényképezés, ahol azonnal láthatod a képet. De akkor inkább a technikával vagy, nem az emberrel – én mindig nagyon odafigyelek arra, akit fényképezek.
És a nézők ezt megértik?
Fontos az is, hogy a néző milyen információkkal rendelkezik. Minden kép mindenkinek mást mond – ha ő nem élte meg ugyanazt a szituációt, mint én, akkor teljesen mást gondol majd a képről. Egyik tanítványom használta képeimre a „szűrt-realista” kifejezést. Átszűröm magamon a dolgokat, megszépítem őket, de nem Photoshoppal, hanem fényekkel, beállításokkal, egy-egy helyszínt kitisztítok. Ennek is megvannak a trükkjei. Ez az én stílusom, azt hiszem.
Soha sem volt az a célod, hogy magyaráznod kelljen a képeidet?
Nem, nem. Az alkotónak fontos a visszajelzés, de ehhez meg kell érinteni a nézőt. Érzelemmel fotografálok és szeretném ebbe a nézőt is bevonni. Nagyon jót tennének a közönségtalálkozók, mert amikor egy-két ismerősömnek elmondtam, miért készült a kép így, vagy úgy, azt a választ kaptam: attól fogva másképpen nézett rá, még ha ő nem is úgy értelmezte. Ha elmész a kiállításra és átengeded magad annak, amit látsz, azáltal gazdagszol. Én ugyanígy vagyok a világgal – mindenhova megyek, mindent kérdezek és ettől érzem jól magam.
Annyira szubjektív a művészeted, hogyan tudsz ebből átadni az oktatásba?
Az ember minél többet él meg, annál több dolog gyűlik fel benne, ami kikívánkozik. Amikor meghívnak valahova előadni, azt hiszem, ezeket a dolgokat ráborítom mindenkire. Elsőként mindig azt mondom, hogy meg kell tálalnod önmagadat. A hallgatók mindig azt kérdezik, hogyan érik el ezt, vagy azt? Hát, lépésről lépésre, és nem szabad türelmetlennek lenni. Visszacsatolások vannak, lehet, hogy olyan dolgok, szituációk, amiket ma nem értesz, sokkal később visszajönnek. Én is így vagyok nagy mestereimmel. André Kertész, Réti Pál, Morvai Gyuri bácsi, Hefele Jóska, a tanárom – annyi csodát kaptam tőlük, és csak most csatolok vissza, hogy jé, ők erről beszeltek akkor! Ezért kell nyüzsögnünk, nyitottnak lenni és találkozni olyanokkal, akiktől ha szerencsések vagyunk, megkaphatjuk ezt.
Akkor bizonyos részeiben az életnek fényképezőgép sem kell, elég az emberek közelsége?
Ahogy mindenkire, rám is vonatkozik minden az életben: szeretnek, nem szeretnek, csalódok, örülök. Az egyik felem éli a hétköznapi eletet, másik pedig a szenvedélyem, mely átsző mindent. Nem az a fajta karakterű ember vagyok, akinek meg kell mondani, mit csináljon. Én embereket gyűjtök magamnak. Úgy tudom az emberek sorsát fényképezni, megérteni, hogy az nehéz, vagy könnyű, szomorú, vagy vidám, ha velük élem ugyanazt az életet egy időre. Ez a képeim titka.
Tehát szó szerint ez az életed?
Igen, az én életem erről szól. Ha valakit lefotózok, akkor azzal az emberrel tartani fogom a kapcsolatot, visszajárok hozzá, vagy csak beköszönök, megmarad a kötelék és ez nekem nagyon fontos.
Le tudod vetkőzni a külvilág hatásait, amik arra vonatkoznak, hogy te vagy A Baricz Kati?
Nem is tudom, mióta hívom magam Baricz Katinak, melyik volt az a pont, amikor Katalinból Kati lettem. Valahogy észrevétlenül jönnek ezek a dolgok. Megjelennek a képeid, kinyomtatják az újságban, és elájulsz, megnézed közelről, hogy tényleg a te neved van-e aláírva. Aztán ezt az állapotot az ember egy idő után megszokja, de ez egy óriási felelősség is – ha eljutottal valahova, úgy érzed, hogy ül rajtad valami, mert a világ mindig vár tőled újabbat, amit meg tudsz-e lépni? Jön-e egy ötlet, túl tudod-e lépni magadat, nem esel-e ki az egészből. Ez mindenkiben benne van, hogy mennyi ideig lehet az, hogy naprakész legyen, hogy jegyezzék. És ennek is meg van a maga útja – apró lépésekkel haladni előre, és amikor azt érzed, hogy az életkorral változnod kell, változz vele! Amikor már nem akartam divatfotókat csinálni, abbahagytam, találtam mást, ami jobban izgatott. Felépítettem egy-egy nagyobb lélegzetű kiállítást, könyvet írtam és fotóalbumokat adtam ki.
De akkor bele sem tudsz fásulni?
Pontosan ez a lényege. Az alkotó ember tragédiája az, ha nincs inspiráció, és nem indul el semmilyen gondolat. A sors kegyeltje az az ember, aki ezeket az impulzusokat valahonnan megkapja – én, mint alkotó, akkor vagyok boldog, ha meg tudok újulni. Ez az igazi siker nekem.
Hogy állsz a digitális technológiához?
Nekem is sokszor mondjak, hogy felejtsem már el az analóg technikát, de erre csak azt mondom, hogy a kép az kép! Teljesen mindegy, hogy milyen technikával csinálja az ember, ez nem a technológiák versenye. A jó kép megérint és ad nekem valamit. A technika csak a hátteret adja, egyéni választás, hogy ki, melyiket használja. André Kertész mondta egyszer, ha valamit nagyon akartam, azt a kamerámmal értem el, ha pedig valamit nem akartam, azt is azzal értem el. A kamera, a mobiltelefon, vagy bármi más, egy kapcsolatteremtő eszköz – attól függ, hogyan használja az ember, nem pedig az a lényeges, hogy mit használ.
Van olyan, hogy elfáradsz és leteszed a gépet?
Muszáj volt megtanulni, különben belehal az ember. Egy titka van és ezt csak pár éve tanultam meg. Régebben mindig velem volt a kamerám, de most, hogy töltődni tudjak, sokszor magam mögött hagyom az egész fotográfiát. Ha átmegyek egy másik helyzetbe, koncentrálok arra, hogy megszűnjön minden, ami az előzőben volt – de akkor is tudat alatt dolgozik bennem a kép. Azt hiszem, ez soha sem fog kimúlni belőlem, fotográfusnak születtem. Amatőrnek mondom magam, mert szabadon azt csinálom és úgy, ahogy szeretem. Nincs tétje és ne is legyen, mert akkor az ember csak szenved, hogy itt egy újabb mérce, aminek meg kell felelni.
Akkor nem is kell az elismerés?
Miért görcsöljek azért, hogy értéket hozok-e létre? Ki mondja meg ma, vagy akar száz év múlva, hogy érték-e az amit csináltam? Ha pénzben vagy sikeres, vagy tele van veled az újság, vagy a pályázaton mindig te nyersz, ezek is utak, ahogy az is, hogy csendben teszed a dolgod, csinálod, mert jól esik, aztán majd egyszer valaki rátalál. Én szeretnek így élni: együtt vagy az emberekkel, rájuk találsz, csinálsz velük egy produktumot – így érzem jól magam.
