Fotósnak készültél fiatalon is?
Soha nem gondolkoztam fotográfiában, tényleg soha. Szolnoki gyerek vagyok és gimnazista koromban a színjátszás felé sodródtam, mert az önképző színpadon helyesek voltak a lányok (nevet). Aztán eldöntöttem, hogy ezen a pályán szeretnék továbbmenni, a Színművészeti Főiskolán kívül nem is jelöltem be semmi mást, amikor továbbtanulásra került a sor. Aztán jött a pofáraesés, kiestem a második rostán, és két alternatíva állt előttem: vagy viszem tovább az amatőrszínpados életet, vagy keresek valami mást.
Ez volt a másik lehetőség?
A nagyapám amatőr fotós volt Cegléden, a cipészmesterségéből származó bevételét kamerák megvásárlására, nagyításokra és amatőr fotópályázatokon való részvételre fordította. Tizennyolc évesen, kamaszos fellángolásból azt gondoltam, most megmutatom, hogy ami neki nem sikerült, hogy fényképész legyen, az nekem sikerülni fog. Jelentkeztem a Práter utcai fotósiskolába, aminek akkor már volt gyakorlati helye Szolnokon is.
Ekkor már fényképeztél is, vagy még csak elméletben tanultad?
Akkoriban a MOL Rt-nek volt egy vállalati fotográfus részlege, amelynek élén a cég életét Danka István dolgozott. Az alapokat nála sikerült megtanulnom. Egy viszonylag modern labor volt, színes nagyításokat készítettünk, plusz ekkor kezdtek bejönni Magyarországra az első digitális fényképezőgépek, amikkell szintén ott találkoztam elsőként.
Amit nem tudtam megtanulni az iskolában, azt úgy, mint anno a céhlegények, innen-onnan szedtem össze. Fekete-fehér labor nem volt, ezért tablóképeket laboráltam az egyik helyen, mellette átjártam retusálni egy fényszövös nénihez Martfűre, így nézett ki az első évem a Práter utcában. Aztán a második tanév nehezebben kezdődött, a MOL leépítette a fotólabort, így megszűnt a legfőbb gyakorlati helyem – ezt úgy védtem ki, hogy jelentkeztem az akkor induló Népszabadság által szervezett fotóriporteri képzésére.
Mégegy iskola?
Abban a reményben voltam, hogy majd ott biztosítani fogják a fotóriporter hallgatóknak a munkát, de legalább a gyakorlatot. Aztán Rédei Ferenc, a Népszabadság fotórovatának vezetője, amikor először voltunk szerkesztőségi látogatáson, kijelentette: senki se reménykedjen abban, hogy itt gyakornokként helyet kaphat. Tiszta sor, a saját állományával akart foglalkozni – kész emberekre vágyott, nem kezdőkre.
Akkor hogyan oldottad meg a gyakorlatot?
Egy hónap kötelező gyakorlatot írt elő az iskola. Némi kutakodás után Féner Tamás, az osztályfőnököm ajánlotta, hogy a HVG-ben Bánkuti Andrást keressem fel, mert emberileg és szakmailag is tőle lehet a legtöbbet tanulni.
Ezek szerint bejött, mert nem csak egy hónapot maradtál.
Igen, mellette pedig párhuzamosan csináltam tovább a Práter utcai képzést, de már a HVG-ben, mint gyakornok. A szerkesztőség azt a logikát követte, hogy ha letelik az egy hónap, szélnek ereszti a tanulót. Az első három hétben nagyon kevés feladatot kaptam. Néha-néha kimehettem a fotósokkal. Ez idő alatt próbáltam hasznossá válni a szerkesztőségben. Negatívokat archiváltam, ismerkedtem mások munkáival – majd később egyre több képszerkesztő-asszisztensi munkát kaptam, adatbázist kezelhettem, szkennelhettem, reprodukciókat készíthettem. Minden kis munkát elvállaltam csak, hogy maradhassak.
Újszász külterületén lévő szeméttelepen
Ekkor már fotózhattál is?
Az első megjelent képemet máig nagyon szeretem, talán annak örültem mindezidáig leginkább. Ráadásul az volt az első képkockám, amelyik felkerült falra a Sajtófotó Kiállításon. Malacom volt (nevet). Olyan ez, mint az első szerelem, nehezen engedi el az ember és mindig szép emlék marad.
Akkor hivatalosan is fotóriporter lettél?
Elmondhatom magamról, hogy két papírom is van arról, hogy fényképezhetek, de nem ettől válik valaki fotóriporterré.
Hanem?
A kitartás, hogy a legrosszabb helyzetből is ki tudd hozni a maximumot.
Hadd mondjam el az első sztorimat, ami az első hetekben történt, amikor ittmaradhatam mint a HVG munkatársa. A terhes feleségemmel éppen konyhabútort vásároltunk a Várna utcában, én meg a kocsi hátsó ülésén hagytam a nálam lévő szettáskát, tele a HVG objektívjeivel. Mire öt perc múlva visszaértünk, már sehol sem volt a készlet. Lepergett az életem a szemem előtt, a saját dolgaimat és a cégeseket is elvitték. Szerencsére volt annyi lélekjelenlétem, hogy a közeli kapualjakban bementem az ott “dolgozó” lányokhoz megkérdezni, esetleg nem tudnak-e olyat, aki ismer olyat, akitől talán visszavásárolhatnám a dolgaimat. Elmentünk a rendőrségre is, akik széttárták a kezüket, amikor viszont kijöttünk onnan, csörgött a telefonom. Igazi filmbe illő sztori volt, beültettek egy autóba, elvittek egy helyre négy nagydarab férfi társaságában, majd közölték: 200-ért visszavásárolhatom. Akkor az a felszerelés közel másfél milliót ért. Kollégáim nem akarták elhinni, hogy sikerült visszavásárolnom az ellopott felszerelést.
A képriport a 2001-es Magyar Sajtófotó Pályázatán 1. díját nyerte el a Dokumentarista Fotográfia Kategóriában
Akkor elég a rámenősség ahhoz, hogy valaki fotóriporter legyen? Vagy kell hozzá valamilyen művészi látásmód is?
Én mindig azt szoktam mondani, hogy szakmunkás vagyok, nem művész. Valamilyen szinten mostmár értem, hogy miért gondolják azt fotóriporterek, hogy magasan kvalifikált munkát végeznek, mert vannak olyan gondolkodásmódok, kivitelezések, amelyek tényleg művésziek. De engem sohasem a fényképezés érdekelt, számomra a fotográfia csak egy eszköz. Nem szeretek pepecselni saját képeimmel. Engem csak addig érdekel a fotózás, amíg elkészül a kép, amíg becserkészem a riportalanyt és meggyőzöm arról, hogy lefényképezhessem.
Ez jó?
Valahol hiba is – azt látom, hogy ma már csak az a fotóriporter viszi valamire, aki fotós, esztéta és marketinges egyszerre. Ha jól építi fel az ember a produktumot, meglátja az újdonságokat, jól reklámozza magát, akkor sikeres lesz. Láthatóan egyre inkább számít, hogy mennyire tudsz sztár lenni a saját szakterületeden. Annál is inkább, mert ahogy látom, a fotográfia egyre inkább kezd elértéktelenedni.
Képriport a Bethesda kórházról
Mármint? Nem értékeli a közönség?
Nem esztétikailag, anyagilag – a kiadók számára a költsége túl magas a fotóknak. A néző már szinte unásig látott mindenféle képet, nagyon nehéz meglepőnek lenni ebben a műfajban, immunissá vált a társadalom. Egy kiadó számára pedig ez óriási problémákat jelent – kevesebb a pénz, kevesebb a szándék arra, hogy értékén kezeljék a fotográfiát, ez pedig a fotórovatok lemorzsolódásához vezet.
Mert milyen egy klasszikus fotórovat szerinted?
Egy olyan közösségi tér, ahol együtt lehet gondolkodni. Kollégák összejönnek, megnézik és szerkesztik egymás munkáját. Azzal, hogy mindenki a saját karierét hajtja, szerkesztőség már rég nem ugyanaz, mint régen volt. Bánkuti András távoztával például itt a HVG-n belül pótolhatatlan hiányt élünk meg – nála azt tanultuk meg, hogy hogyan lehet egy csapatban, műhelyként dolgozni.
Akkor mivé alakul át egy ilyen rovat-műhely?
A most pályakezdő fotóriporterek nem is tapasztalták meg, milyen együtt dolgozni idősebb kollégákkal, ez pedig nagyon nehézzé teszi az egészet. Olyan szinten felgyorsultak a dolgok, hogy az idősebb generáció nem tudja megfelelő ritmusban átadni a stafétabotot. Biztos, hogy lesz egy szakadék – ha nem maradnak meg a szakmán belül a műhelyek, akkor mindenki egyénileg próbálja majd megoldani a problémáit, a következő generációnak pedig nem lesznek iránytűi, nem lesznek közösségek, ahonnan el lehet indulni.
Hanem? Facebook és Picasa?
A közösségi médiával kapcsolatban vannak fenntartásaim. Vannak, akik hisznek benne, de ha nem lesznek fotórovatok, ahonnan (ha képekről beszélünk) a közösségi média a tartalmat „merítheti“, akkor mi lesz? Lehet egymás fotóit lájkolni, meg kommentelni arról, hogy milyen jó, de ez nem vezet messzire szerintem. A szerkesztőségek lassan eljutnak odáig, – mint egy kisköltségvetésű esküvőn az ifjú pár – hogy nem telik fotósra. Nem a nagybácsinak kell megcsinálni olcsóért az esküvői képeket, hanem igenis rá kell szánni a pénzt a minőségre.
Mert nem lehet megoldani ezt az újságok esetében külsős fotósokkal?
Az a fotós, akit ma kirúgnak, holnap egyesével próbálja majd eladni a képeit. Vagy lojális marad a volt cégéhez, és éhenhal, vagy több helyre próbál külsőzni, és akkor a régi hely sem áll már vele szóba, mert a képek nem exkluzívok. De még ha hetente több munkája is akad, a felszerelés fenntartására, új eszközök vásárlására az már nem elég.
Mit hoz a jövő?
Igazán én azt keresem, hogy hol vannak azok a szövetségesek, akikkel a következő években újra fel tudom építeni magamat. Itt nem elsősorban fotósokról van szó, újságírókról, lelkes amatőrökről, érdeklődőkről is, akik lehetnek stratégiai partnerek abban, hogy valamilyen szinten újjáépítődjön a szerkesztőségi fotográfia. Ha egy közösség együtt tud maradni, akkor túl tudjuk élni ezeket az időket is.
Ez fontos?
Nem voltam sohasem magányos harcos. Akár a színházban, a gimnáziumban, a sportban, mindig közösségi ember voltam. Szeretek együtt gondolkozni, együtt dolgozni másokkal.
Pedig azt gondolná az ember, hogy a fotóriporterség lényege pont az, hogy magányos farkasként könyökölsz a tömegben.
Igen, mert sokan így dolgoznak. Bozótharcosként élik az életüket – persze ez valahol érthető, hiszen egy fotóriporter 20-35 éves kora között kell, hogy bebizonyítsa: helye van a szakmában. Igen, foggal-körömmel harcol mindenki a portfóliójáért, de sokszor nem veszik észre, ha átgázolnak másokon. Van egy mondás: ha nem te vagy az első a helyszínen, akkor keress másik szöget és ne könyököld le azt, aki előbb ért oda. Nem attól leszel te a legjobb fotóriporter./p>
Milyen terveid vannak a jövőre nézve?
Szeretnék aktív tagja lenni ennek a közösségnek. Nem tudom, hogy alkalmas vagyok-e erre, de szeretném azt hinni, hogy igen. Harmadik éve veszek részt a Sajtófotó Kiállítás szervezésében Szalay Zoltán mellett, jövőre lesz a 30. Annak zajlik most az előkészülete, hihetetlen felelősség, hogy a 30 éve pályázó gárdának részben emléket állítsunk, de a fiatalok is meg tudják mutatni azt, hogy mit csináltak 2011-ben. Támogatókért küzdünk, győzködjük az idősebb generációt, hogy vegyenek részt, pályázzanak – szeretnénk, ha ténylegesen egy ünnepi alkalom lenne ez a kiállítás. Most ez számomra az elsődleges cél. Ezt máshogy nem is lehet csinálni, csak ha csapatjátékosként próbálod felfogni az életet.
