Gordán Agáta egy korábban megjelent kötetedben így vélekedik rólad: hivatása a hobbija. Mikor kezdett el érdekelni a fényképészet, hogyan csöppentél a képek világába? Családi hagyomány folytatójaként, avagy egy véletlen impresszió következtében vetted erre az irányt?
Valamikor, még a kilencvenes évek elején, tizenéves koromban azt álmodtam, hogy fényképész vagyok. Másnap megkértem apukámat, hogy írasson be egy fotótanfolyamra – onnantól kezdve nem hagytam abba. Már javában fotóztam, amikor megtudtam, hogy dédnagyapám fényképészként dolgozott. Közrejátszott persze az is, hogy gyerekkoromban sokat költöztünk, többször kerültem új nyelvterületre, így alakulhatott ki bennem a megfigyelő látásmód.
Több önálló kiállítás fűződik a nevedhez, elsősorban portrék, úti memoárok. Fotóztál Amerikában, Európában és Ázsiában is. Mi alapján választod a célországot a képeidhez, milyen jelenségekre vagy kíváncsi?
Nagyon szeretek utazni, gyakorlatilag bárhova. Sosem úgy választottam úticélt, hogy itt vagy ott jó lenne fényképezni, inkább maga az ország szellemisége érdekelt, amit természetesen menetközben dokumentáltam. Ázsiában – egészen pontosan Vietnámban – például német nyelvet tanítottam a Goethe Intézetben 2000 és 2001 nyarán. Először repülővel, második alkalommal azonban már inkább a 10 napos vonatutat választottam Moszkvából Hanoiba. Oroszország, Mongólia, Kína és Vietnam – a tanításon kívül másfél hónapot voltam úton. Alapvetően minden ország érdekel, azonban az vezérel, hogy például Svájcba még ráérek nyugdíjas koromban is ellátogatni, míg Ázsia és akár Dél-Amerika folyamatosan változik.
(Fotó: Fábián Évi)
Az említett két műfaj alapvetően különbözik egymástól, azonban, ahogy a képeidet nézegetem, nálad nagyon is összefonódnak. Mit találsz meg a portréban, amit más műfajban nem?
A portré a legtöbb esetben egy adott országról is mesél, az úti képek pedig az ott élő emberekről. Nem lehet szétválasztani a kettőt. A portré a lakosság, a hétköznapi emberek egy bensőségesebb rétegét is megmutathatja, ezáltal téve személyessé a társadalom egy szeletét.
„Minden egyes kép önvallomás. Leleplez és szeret, nem tart tükröt, de a hétköznapodat mutatja meg.” – így fémjelez téged Keleti Éva. Mesélnél, hogyan zajlik nálad egy fotózás? Kicsomagolod a filmet és…?
Nem szeretem általánosítani az embereket. Nem várok el tőlük semmit – nem erőltetek rájuk bevált pózokat, műmosolyt, nem aggatok rájuk kellékeket –, csak azt, amit ők akarnak megmutatni. Nekem nem az a kérdés, hogy az adott fotó jól mutat-e majd egy magazin címlapján. Engem az ember maga érdekel.
Ha van idő, akkor elő sem veszem a fényképezőgépet egy darabig. Beszélgetünk. Amikor úgy érzem-érezzük, hogy megvan a kellő bizalom, mindketten felkészültünk, akkor kerül elő a fotózás mint olyan. A második könyvemet már digitális technikával készítettem, így sajnos filmet már nem veszek elő. A fényképezés beszélgetéssel párosul, ugyanis kevesen vannak hozzászokva, hogy fotózzák őket. Folyamatosan oldani kell a hangulatot, fenn kell tartani a bizalmat – erre nekem is szükségem van. Szeretem bevonni az alanyokat a képalkotásba – úgy értem, hogy szívesen megmutatom nekik akár menet közben, hogy mit csinálok, mire figyelek. Ez nekik is segít, a visszacsatolás pedig mindkét félnek nagyon fontos.
(Fotó: Fábián Évi)
Mondhatom, talán az egyik legnehezebb műfajt választottad: embereket ábrázolsz. Nyers leszek: miért a nők?
Fényképeztem rengeteg férfit is. Az aktuális sorozatom azért szól a nőkről, mert úgy éreztem, hogy a teljesítményalapú elismerés nagyobb százalékban jut ki a férfiaknak. Ezen szeretnék változtatni. Egy ilyen sorozat megmutatja a nőket, felhívja a figyelmet a tevékenységükre és sikereikre – emeli őket, csupán ennyi a cél.
A társadalom értékes női egyéniségeire fókuszálsz a Nők Magyarországon című portrégalériádban. Hogyan választod ki az alanyaidat? Van előre elkészített koncepciód?
A válasz már a kérdésedben is benne van: a társadalom értékes női egyéniségei. Tükröződik a saját véleményem és a könyv szövegírójának – Fiath Mariannának – véleménye is. A legnagyobb közösségi oldalon a barátaimat is megkérdeztem, hogy ők kiket javasolnak. Olyan is volt, hogy az alanyok a fotózás alkalmával ajánlottak további nőket. Rengeteg olyan terület van, amelyben nem vagyok jártas és nem ismerem a szakma kiválóságait. Nem titok, hogy ilyenkor segítséget kérek. A teljes képhez hozzátartozik, hogy voltak néhányan, akik nem akartak szerepelni a könyvben, ilyenkor kezdődik az újratervezés.
(Fotó: Fábián Évi)
Színes személyiségeket fotózol fekete-fehér kompozícióban. Jól olvasom, hogy nem a nők szépsége a fontos számodra?
Kiskoromban az egyik nagymamám azt mondta nekem, hogy a mi családunk botfülű és nem érdemes a zenéléssel foglalkoznom. Nagyon nehéz az ilyen családi sablonokból kitörni. Sokan mondják magukról, hogy nem fotogének – bele sem merek gondolni, hogy ezt a tévhitet melyik rokon, barát vagy akár fotós ültette az adott ember fejébe és milyen alapon. Nekem az a feladatom, hogy úgy fotózzam az embereket, hogy magukat lássák a képen és egyben el is fogadják azt, akit látnak. A szépség relatív, nem biztos, hogy az, amit ma szépnek látunk, még holnap is az lesz.
Aposztrofáltak már téged pontos jellemrajzolóként, tanárként, de még pszichotrénerként is. Hogyan kerülsz közel az alanyaidhoz, miként nyitod meg a személyiségüket?
Olvastam egy cikket, mely szerint tanári diplomát szereztem. Nekem nincs tanári diplomám, bár tanítottam német nyelvet és fotózást is. Engem a kíváncsiság hajt. Valóban érdekel az adott ember és az útja – ezt nem leplezem. Megnyitni valakit csak úgy lehet, hogy mi is megnyílunk. Szeretem a közös pontokat, de az is érdekel, hogy miben vagyunk épp teljesen különbözőek. Nincs általános kulcsom, sem receptem.
(Fotó: Fábián Évi)
Elmesélnél egy számodra meghatározó történetet?
Dr. Kopp Máriát szerettem volna fotózni az albumba. Hosszas levelezés és telefonálás előzte meg a személyes találkozónkat. Egy sajtótájékoztatóra hívott, hogy majd azt követően fotózzam őt. A sajtótájékoztatót interjúk követték, majd egy tévéfelvétel miatt Mária megkért, hogy a jövő héten jöjjek inkább vissza. Megbeszéltük az újabb időpontot. A kitűzött nap reggelén az interneten olvastam, hogy Kopp Mária két nappal korábban elhunyt. Nem tudtam, hova kapjak. Egy életerős és vidám nő elaludt. Még most is keresem a szavakat, hogy meg tudjam fogalmazni, mit éreztem. Nem megy. Akkor sem a fotózás érdekelt, hanem az ember. Nem bánom, hogy nincs róla képem. Azt viszont bánom, hogy nem tudtam vele beszélgetni és nem volt lehetőségem megismerni őt. Aznap volt még egy fotózásom. Akkor bizony az alany empátiájára volt szükségem, hogy magamhoz térjek.
Keleti Éva azt írta, „nincs ünnep a képeken, csak az ember van jelen. Az ember hol szomorú, hol emlékezik, de lehet, hogy abban a pillanatban ő is alkot”. Te hogyan látod ezt a kérdéskört? Milyen összhangra van szükség fotóművész és alanya között?
A képet együtt alkotjuk. Az alany nélkül nem jutok semmire. Ráadásul bármelyikünknek lehet rossz napja, lehetünk vidámak vagy szomorúak. Volt olyan, akit kétszer fotóztam, ezekben az esetekben valamiért szükség volt a többszöri találkozásra, hogy egymásra tudjunk hangolódni. Ünnep egy díjátadó alkalmával van, olyankor végre elismerik az ember teljesítményét. Az én fotóimon talán érezhető az út is, amely a sikerhez és az elismeréshez vezetett. Ez az út lehet rögös, kanyargós és nehéz, csak legritkábban egyenletes és zökkenőmentes.
(Fotó: Fábián Évi)
Ludwig Wittgenstein Tractatus-ának híres citátuma, hogy „amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell”. Így van ez a képeknél is? Tud titkot tartani egy fotó?
A kép az, ami. Némelyik rámutat a titkokra, mások rejtélyesek maradnak. Bárki tud titkot tartani, így egy kép is. Nem hiszem, hogy bárkit meg lehet fejteni egy kép alapján, talán egy kicsit közelebb juthatunk a belső rétegekhez.
Sokan abban hisznek, hogy – bár egyéni látásmóddal nem, viszont – ha minőségi fényképezőgéppel rendelkeznek, akkor az arra predesztinálja őket, hogy jó fotókat készítsenek. Ez balgaság. Mitől lesz profi fotós valaki? Téged mi vezérel?
Van olyan fotográfiai feladat, amit csak a megfelelő felszereléssel és technikai tudással lehet megoldani. A portré nem ide tartozik. A fényképezőgép és a technikai eszközök arra, hogy az ábrázolni kívánt alany egy adott pillanatát meg tudjuk őrizni. A gép nem fog megmosolyogtatni, elszomorítani és nem találja ki helyettünk a kompozíciót. Egy jó szakács egy rezsóval és egy serpenyővel is képes lakomát varázsolni.
