„Fontos, hogy frissek legyünk”- interjú Balla Vivienne divatfotóssal

0
0
Balla Vivienne

Balla Vivienne

Hogyan vágtál neki ennek az egésznek?

Székesfehérváron, textil szakra jártam szakközépiskolába, eredetileg divattervező akartam lenni. Azt már a legelején tudtam, hogy valamilyen kreatív dologgal szeretnék foglalkozni, és amikor felvételiztem, ez tetszett a legjobban. De aztán hamar rájöttem, hogy nem ilyen módon akarok foglalkozni a divattal, és a középiskola utolsó éveiben már a fotózás felé vettem az irányt.

Mi a konkrét első lépés, amikor divatot akarsz fényképezni?

Szerintem nagyon kevesen kezdik úgy, hogy a tanulás után egyből megbízatásokat kapnak – én először modell portfóliókat csináltam ingyen egy ügynökségnek. A MOMÉn keresztül pedig kapcsolatban voltam fiatal tervezőkkel, akik először szívességből felkértek erre-arra, aztán ez szép lassan átfordult pénzes munkákba.

Egyértelmű volt, hogy MOME és divatfotó?

Az egyetemi közegből jőve előbb voltam fotóművész, mint alkalmazott fotós. Teljesen más megközelítést ad egy ilyen alapozás, sokszor be is viszem a divatképeimet a volt tanáraimnak, mert nagyon érdekesen máshogy látják őket.

Diplomamunkád a férfi-női határok elmosódásáról szóló Új Generáció volt, és szép visszhangja volt. Szerinted miért?

Jókor foglalkoztam a témával, mert épp benne volt a levegőben. Ha idén raktam volna le az asztalra ugyanezt az anyagot, akkor már elkéstem volna – azóta már külföldi magazin is csinált androgün-anyagot, feldolgozták sokféleképpen. Akkor viszont még csak kezdődött ez az egész téma, főleg itthon. De nem ez indított el a munkák útján, mert akkor már dolgoztam. Pont azért sikerült olyan jól, mert úgy éreztem, nincs tétje – diplomamunka volt, úgy voltam vele, ha jól sikerül, akkor örülök, de ha nem, akkor nem esem kétségbe. Nem tudom, hogy az itthoni divatszakembereket mennyire érte el, inkább művészetileg volt fontos állomás.

Mennyire van egyáltalán itthon divatélet?

Nyilván én benne vagyok, úgyhogy nem tudom elfogulatlanul megítélni, de egyre több hazai tervező van, akik egyre több helyen kapnak bemutatkozási lehetőséget, megnőtt a magazinokban is a magyar anyagok aránya. Persze kicsi ország, kicsi pénz, de azért lelkesek vagyunk, és egyre többen, akik ezzel foglalkozunk.

Hogyan lehet a munkáknál kiküszöbölni az esetleges lehetőségbeli akadályokat?

Mind a mai napig kérek ingyen szívességeket, és csinálok is másoknak – ez munka is, szerelem is egyben. Ha látok benne lehetőséget, akkor egyrészt a lelkesedés, másrészt a portfólió kedvéért is jó megcsinálni. Ilyenkor persze szeretem „uralni” a dolgokat, irányítani, hogy a végeredmény jól mutasson a portfólióban és mindenki boldog legyen.

És ez milyen kép?

Nekem a fotózás hangulata is befolyásolja, hogy mennyire szeretek egy anyagot. Van, hogy másoknak nagyon tetszik, de ha én nem érzem magam olyan jól a fotózáson, nem szeretem az adott képeket. Egyébként meg akkor jó az anyag, amikor azt érzem, hogy minden egyben van: a styling, a modell, a beállítás, egyszóval egy kerek egészet alkot.

Számít, hogy nő vagy abban, hogy divatot fényképezel?

Azt mondják, a nőknek érzékenyebb, finomabb képeik vannak, mint a férfi fotósoknak. Az biztos, hogy egy női divatfotós képeiben nincs annyi szexualitás. Én például nem tudok úgy lefotózni egy lányt, hogy vad szexualitást sugározzon, mert egyszerűen nem olyan kép jön ki belőlem. Hogy ennek van-e hátránya? Ugyanúgy, ahogy a fiatalságnak is, néha igen – volt már olyan is, hogy azt hitték, sminkelni jöttem. Aztán amikor elkezdtem dolgozni, akkor már sikerült kiépíteni a tekintélyemet (nevet).

Akkor ez fontos neked? Hogyan éred el ezt a tekintélyt?

Igazából azon múlik, hogy látják, amikor dolgozom, azt komolyan veszem. Az én fotózásomon nincs olyan, hogy kávézgatunk, kajálgatunk, és telik az idő a semmivel. Azért persze közben jól érezzük magunkat, de nem töltünk feleslegesen időt. Amellett fotósként viselkedem, szeretem uralni a terepet magam körül, amint elkezdődik a fotózás.

És a csapatod?

Legtöbbször átveszik az én ritmusomat. Ennek én is örülök meg ők is, mert hatékonyabban dolgozunk. Nagyon szeretem ugyanakkor szabadjára engedni azokat, akikkel dolgozom, hogy ők is azt érezzék, hogy belerakták saját magukat a projektbe, mert csak úgy lesz igazán jó a végeredmény.

Milyen fotós vagy?

Szerintem kedves (nevet). Még sohasem kiabáltam senkivel, mert tisztában vagyok vele, hogy ha idegeskedem, attól csak még rosszabb lesz a helyzet. Próbálom mindenkivel megtalálni a hangot, inkább úgy fogom fel, mint egy pszichológiai feladatot – van, akivel könnyű, van akin pedig dolgozni kell. De ez utóbbi ritka.

Ilyenkor instruálni kell, vagy inkább sodródsz az eseményekkel?

Nem vagyok az a fajta fotós, aki a kisujját is beállítja a modellnek, inkább arra törekszem, hogy természetesnek hasson a póz, inkább azon belül irányítom őket. De mindig odafigyelek arra, hogy a modell kapjon visszajelzést a fotózás közben, mert az nagyon fontos.

Hogyan tudod kiküszöbölni, hogy rutin legyen, amit csinálsz?

Próbálok mindig még többet, még jobbat, még nagyobb újdonságot beletenni az anyagokba, folyamatosan emelem a téteket. Modell portfólió esetében például már azt érzem, sokszor automatikusan dolgozom, azt nem is szeretem annyira.

És mi az, amit igen?

Ahol szabadon vagyok engedve, meg amiket saját magamnak csinálok, és galériában kiállíthatom. Ezen utóbbi projektek pedig folyamatosan jönnek a fejemben, állnak szépen sorban és arra várnak, hogy megvalósítsam őket.

Most éppen van ilyen?

Van két befejezetlen projektem, az egyik egy portrésorozat, a másik az Újrateremtem önmagam sorozatom, ahol olyan embereket fényképezek, akik testük valamilyen módosításával fejezik ki önmagukat. Ennek a két anyagnak mindenképpen szeretnék a végére érni, mielőtt belekezdenék valami újba.

Mikor van kész egy anyag?

Amikor én azt mondom (nevet). Néha kokrétan megvan, mennyi kép kell, másnak lehet, hogy sohasem lesz vége. Az Újrateremtem önmagamnál például tudom, hogy még nagyjából milyen karaktereket szeretnék lefényképezni, ha azok megvannak, készen lesz.

Soha nem akartál radikálisan mást csinálni?

Egyelőre a technikai hátterem nincs annyira megalapozva, hogy bármit meg tudjak csinálni, úgyhogy ez egy kicsit behatárol. Nehezebb szabadúszóként, de szerencsére mindig előre be van telve a naptáram, úgyhogy nem kell aggódni amiatt, hogy nem lenne mit csinálni. De mondjuk nem is nagyon van olyan a divatfotóban, hogy valaki egy konkrét magazinnak dolgozik csak, inkább fotósok vannak, akiket hívnak egy-egy munkára.

Ilyenkor azért marketingelni is kell magát az embernek, nem?

Én ilyenekben nem vagyok túl jó, de alkalmak hozzák, hogy találkozol ezzel-azzal, és kialakulnak a dolgok. Az önmenedzselést inkább az online publikációimban élem ki, az teljesen tudatos.

Ez eleve tudatos volt, vagy kinőtt az idők során?

Azzal indult az egész, hogy legyen egy weboldalam. Én nem akartam, de meggyőztek, aztán szép lassan egyik hozta a másikat. Ami miatt ki szoktak emelni, az pont ez, mert ilyen mértékű online jelenlét eddig nem nagyon volt jellemző fotósokra.

Twitter, fotóblog, saját honlapot még csak-csak, de tényleg nem nagyon hallani, hogy egy divatfotósnak Youtube-csatornája vagy portfólió-appja van.

Ezek olyan dolgok, amiket muszáj kihasználni, hogy újdonságot hozhasson, hogy friss legyek, nem csak a fotóimban. Mondjuk elég sok időt elvesz, de minden fotózás után megvan a rituálé, hogy ha elkészül a sorozat, hova rakom ki, milyen háttéranyag készül róla, hova publikálom. Amikor nagyon sokat dolgozom, akkor persze nincs rá időm, mert mindent én csinálok, nem íratom a szövegeket, az időm és erőm meg véges.

Amúgy érdekel a divat, vagy kívülállóként fotózod?

Az egész divatvilágból az érdekel, hogy a vizuális eszközeivel hogyan lehet valamilyen maradandót alkotni. Még nem gondolom, hogy ez sikerült, de ez a távlati célom. Számomra egy-egy jobb minőségű divatlap van olyan súlyú a képek szempontjából, mint mondjuk egy fotóalbum – az meg, hogy meghaljak egy cipőtől, na az lehetetlen.

És van ilyen lap ma Magyarországon?

Sajnos inkább külföldön van erre példa. Ezek a lapok azért jók, mert sokkal mélyebben hagyják dolgozni a fotósokat. Itt tényleg csak annyi a különbség a divatfotó és a művészfotónak nevezett sorozatok, képek között, hogy ezt a divat hozza életre.

Te szereted, ha megmondják, mit akarnak?

Valamikor hálás dolog, ha tudni, mit várnak az embertől, de legtöbbször szeretem, ha szabad kezet adnak. Ezzel kapcsolatban jók a tapasztalataim. Volt, hogy teljesen rám bízták az egészet, illetve fiatal tervezőkkel dolgozom, és egyre többször keresnek meg úgy, hogy itt a ruha, találjak rá ki valamit, semmi megkötés.

Mi az, ami ilyenkor inspirál?

Sok külföldi divatblogot nézek, de rendszeresen veszek hazai magazinokat is, mert tisztában kell lenni azzal, hogy mi van külföldön és mi van itthon. Emellett rengeteget járok moziba – a művészfilmektől kezdve a plázamozikig mindenevő vagyok, és mindegyikben találni szoktam olyan pár percet, amiért érdemes volt beülni, mert valahogyan hat a gondolkodásomra. Az pedig a munkámban is meglátszik majd.

Tervek?

Örök nyughatatlan vagyok, semmivel sem elégedett. Nagyon szeretném külföldön kipróbálni magam, meglátni, hogy ott milyenek a határok. De ez is kialakul majd, nem feltétlenül szeretnék csapot-papot itthagyva kirohanni – ha kimegyek, akkor talán egy ügynökségnél szeretnék kezdeni. A legjobbakkal szeretnék dolgozni.

Tanítasz is.

Tanári szak a második szakom, a Szellemkép szabadiskolában kezdtem most tanítani, ahol annak idején a fotózást kezdtem tanulni. Megrendezett fotó kurzust tartok jelenleg, amit próbálok átadni, az az, ahogy gondolkozom. Nagyon érdekes, mert a főként dokumentarista beállítású diákok néha nagyon furán néznek a képekre, amiket mutatok nekik, de nagyon jó közeg, én pedig szívesen reklámozom, mi a modernebb, kortárs. Az, hogy frissek legyünk, nagyon fontos, mert jó dolog az archaizálás, de csak ha indokolt. Ezt a frissességet próbálom átadni, aztán majd kiderül, mennyire sikerült (nevet).